At lo levad - Nem vagy egyedül - 2. rész

Kedves olvasóim, igyekszem minél hamarabb hozni az új részeket, de ettől a hónaptól számomra megkezdődött az igazi nagybetűs ÉLET. A munkahelyem könyörtelen mint a legtöbb, legalábbis ha a beosztást nézzük. Nem foglak elfelejteni és igyekszek minimum hetente egy részt hozni, persze ha nem sikerül, hát azért bocsánat. A folyamatos műszak nehéz eset. de most itt a második rész, jó olvasást :D

***

FIGYELEM! +18

Azt teszem, ami nekem jó és most először nem törődök azzal, mások mit gondolhatnak rólam.
- Itt élsz? – kérdezi meg és csak most ébred az ötlet, fogalmazódik meg bennem, hogy elköltözök Washingtonból.
- Igen Születésem óta.
- Szép város, de nem az én városom.
- Turista?
- Nem – elmosolyodik és folytatja – apámnak szállodalánca van. Beteg és most nekem kellett egy üzleti megbeszélésre jönnöm. Holnap délután már utazok is haza.
Figyelmesen hallgatom és közben az arcát tanulmányozom. Üzleti megbeszélés. Szálloda lánc. Valószínűleg gazdag.
Az eső még mindig esik és a jóképű srác kabátja sem véd már semmit. Egy utcával arrébb már fényes, népes utcán vagyunk.
- Nem volt szép tőlük, hogy nem köszöntöttek meg a születésnapodon – töri meg a csendet és a mosolygós arcomra komorság kúszik. Ez eddig még eszembe sem jutott. valóban semmit sem kaptam tőlük. Nem mintha annyira érdekelne a valami, de egy kis apróság jól esett volna. Nem válaszolok, csak lefelé nézek, és megyek, amerre vezet.
- Ne haragudj. Nem akartam ingoványos részre vezetni a társalgást – kér bocsánatot és sajnálom, mosolya őszintének tűnik.
- Semmi gond. Nem is tudom, hogy hívnak – szégyenlősen nézek rá. Való igaz, hogy azon kívül, hogy gazdag lehet, nem igen tudok róla semmit. Mégis vele megyek. Mi van, ha csak meg akar fektetni?
- Daniel. És ne aggódj, nem rabollak el. Tényleg segíteni akarok. Sőt az ittas állapotodat sem használom ki, bár be kell látni, nagyon csinos vagy – mosolyog és fülig elpirulok. Nem igen mondta még férfi, hogy csinos lennék. A bátyámon kívül persze. Azt hiszem megérkeztünk. Nagy üvegajtó előtt állunk meg.
- Elpirultál – suttogja felém, miközben megtartja nekem az ajtót és előre enged. Úgy teszek, mint aki nem hallotta. Örültem volna, ha nem jegyzi meg. Biztos vagyok benne, hogy most még pirosabb vagyok. Egyenesen a lift felé megyünk és belépünk. Rajtunk kívül még négyen tartózkodnak bent. Elgondolkodok azon, talán nem is volt helyes vele jönnöm. Odafent bármi történhet és én még sosem… Gondolatmenetemet a liftcsengő csilingelése szétszakítja. Daniel keze a hátam közepén és kiterel. Az ajtót egy gyors kártyahúzással már ki is nyitja. Kellemes meleg van. Viszont előbbi gondolataimtól rémülten állok a kanapé mellett. Lehet, hogy bántani akar. Leveszi rólam a vizes kabátot és én összerezzenek. Egy plédet hoz és rám teríti. Jó meleg. De nem engedem, hogy elvonja a figyelmem, ha esetleg futnom kéne.
- Te félsz tőlem – állapítja meg és előttem áll. Ránézek, de igaza van. Félek. Nem tőle, hanem, hogy bántani fog. Bár valami megmagyarázhatatlan húz felé.
- Nem kell félned. Nem egy bűnöző vagyok. Semmi nem történik, amit nem akarsz... – a nevemet mondaná, de rájön, hogy nem is tudja.
- Courteney – találom meg a hangom.
- Courteney – ismétli és a kanapé felé int – hozom az elsősegélydobozt.
Leülök és várok. Elsősegély doboz. Vajon minden szállodai szobában van? Vagy csak a nevesebbekben? Sosem voltam még szállodában. Nem kell sokat várnom és már visza is tér. Elém térdel és szabaddá teszi a térdem.
- Csípni fog – figyelmeztet, mielőtt a sebes térdemre keni a fertőtlenítőt. Felszisszenek. Tényleg csíp. Szakszerűen ragasztja le a térdem.
- Kész is – újra az a szívdöglesztő mosoly.
- Köszönöm – zavartan suttogom. Egymásba kapcsolódik a tekintetünk. Egészen mély és meleg a szeme. Olyan furcsa érzés. Szeretném közelebbről megismerni. Egészen közelről. Bárcsak lenne tapasztalatom. Sosem kellettem a fiúknak, pedig nem vagyok csúnya. Talán a bátyám miatt tartottak tőlem? De az is lehet, hogy tudat alatt szándékosan kerültem őket.
- Nem akarlak bántani Courteney – suttogja, és lassan hajol közelebb. Egészen lassan. Esélyt adva, hogy ha nem akarom, elhúzódhassak. Nem húzódok. Szemeim maguktól csukódnak le és csakhamar megérzem Daniel ajkait az enyémen. Óvatos. Még mindig lenne esélyem, hogy elhúzódjak. Akarom? El akarok húzódni? Kezével az arcomat simítja, miközben lágyan csókol. Visszacsókolok és hagyom, hogy a nyelve kutakodó útra induljon a számban. Mellém ül és finoman magához húz. Fura bizsergés fut át testem minden apró porcikáján. eddig ismeretlen érzéseket ébresztve bennem. Nem biztos, hogy jó dolog egy teljesen ismeretlen emberrel lefeküdnöm. Ráadásul először. Keze a gerincemen csúszik végig lefelé és a derekamnál megáll. Bizonytalanul emelem meg a kezem és mellkasára teszem. Már nem akarom megállítani. Akarom őt. Engedem, hogy elmélyítse a csókunk, másik kezemmel pedig a hajába túrok. Érzem, ahogy izmai megfeszülnek a tenyerem alatt. Elhúzódik. Zavartan és csalódottan zihálok. Ő is zihál. Annyira kívánom. Már az sem érdekel, hogy ismeretlen. Egy ennyire jóképű pasi, hogy tudna bántani?
- Biztos akarod? – suttogja. Bólintok.
- Azt hiszem igen – suttogok én is. Nem is bírnék rendes hangerőben beszélni. Talán el kéne mondanom neki? Kinevetne. Hisz 21 éves vagyok. Nem szólok, úgyis észre fogja venni, de remélem nem fog le állni. Soha nem akartam még semmit ennyire, mint őt. Már a tudta is megrészegít, hogy alig ismerem. Felnyalábol, és a szobába megyünk. Az ágy mellett állunk. Zihálva találnak ajkaink újra egymásra. A ruhám vizesen tapad rám. Keze felfelé indul a combomon és a ruha már a derekamig fel van gyűrve. Sietve szakítjuk meg a csókot és kezemet megemelve segítek neki, hogy le tudja rólam szedni a vizes ruhát. Mielőtt újra megcsókolna, én is leveszem ról a felsőt. Kezem néha megremeg a bizonytalanságtól, de hagyom, hogy az ösztönöm irányítson. Végre ruha nélkül is láthatom az izmait. Valóban jól kidolgozott a felsőteste. Végigsimítok a mellkasán és ismét csak azt érzem, hogy érintésem alatt megfeszül. Átkarol, és az ágyra enged óvatosan. Fölém hajol, és szemében csodálat tükröződik.
- Eszméletlen gyönyörű vagy – ajka a nyakamra vándorol és megcsókol egy pontot amibe belebizsergek. Mindenhol. Oh, istenem, van ennél jobb érzés? Keze becsúszik az ágy és a hátam közé. Ügyesen kapcsolja ki a pánt nélküli melltartómat és már landol is a földön. Hol kezével, hol az ajkaival kényezteti őket. Szinte fájnak a vágytól. Ívbe feszítem magam, hogy még jobban hozzányomjam a testem az övéhez. Lekerül rólam a bugyim és már csupaszon fekszem alatta. Csak néz. Rondának lát? El akarom takarni magam, de megállítja a kezem.
- Ne… - suttogja és olyan mély a hangja – szép vagy.
remegő kézzel nyúlok az övéhez, hogy kicsatoljam. Ujjaim kapkodóak a vágytól. Lejjebb tolom a nadrágját és ő segít nekem. Már rajta sincs semmi. Tágra nyílt szemmel nézek végig rajta. Minden férfi ilyen jól néz ki? Nem is értem miért maradtam távol eddig tőlük. Kíván engem. Látható. Szája és kezei a testemen munkálkodnak. Már úszom saját nedvemben és már nem tudok gondolkodni. Őt akarom, és azonnal. Egy pillanatra elszakad tőlem és a fiókhoz lép. Fóliacsomagot vesz elő, amit már fel is tép, és gyakorlott mozdulattal görgeti fel az óvszert. Egészen messziről ismét elönt a félelem. Újra felettem van és határozottan, de mégis óvatosan hatol belém. Megdermedek a fájdalomtól és fájdalmasan jajdulok föl. Hallottam, hogy fájhat, de nem gondoltam bele. Ő is megdermed, mikor rájön mi is történt.
- Te jó ég… te még… miért nem mondtad? – a fájdalmat már nem érzem, de menten elsüllyedek. Miért érzem úgy, hogy szégyen? Eltakarom az arcom és néhány könnycsepp is kiszalad a szememből.
- Abbahagyjuk? – nem vádol, az én szavamra vár. Megtenné értem. Lehámozza az arcomról a kezeim et és óvatosan lecsókolja a könnycseppeket. Nemet intek és megkeresem a hangomat is.
- Akarom, hogy folytassuk – suttogok és egy lágy csók kíséretében előre mozdul. Ismét csak fájdalom és megint megdermedek. Megáll és vár. Mikor megnyugszom, újra mozdul és szünet és újra. Már nem érzek fájdalmat. Megcsókolom és ő lassan mozogni kezd, de már nem áll meg. Felemelő érzés. Összehangolódunk és a tempó gyorsul. Hangosan nyögök és élvezek minden egyes lökést. A testem lassan megfeszül és robbanok. Életem első orgazmusa olyan hírtelen csap le rám, mint sas a gyanútlan áldozatára. Hangosan élvezek és körmeim Daniel hátába mélyednek. Nem kell rá sokáig várnom ő is követ és aztán rám rogy. Lihegünk és fürdünk a mámorban. Ez fantasztikus volt. Elpilledve bújok bele a karjaiba és hagyom, hogy az álom utolérjen és egy olyan világba repüljek, ahol a bátyám és a barátnőm is velem van.

At lo levad - Nem vagy egyedül - 1. rész

A villódzó fények alatt a zene ütemére mozgok. Sosem tartottam magam jó táncosnak, most mégis úgy érzem enyém a táncparkett. Nem törődök azzal, ki az, aki esetleg figyel, vagy néz. Csak a zene van és én. Bár azt hiszem, bátorságomat annak a pár pohár epres vodkának köszönhetem, amit a  pultnál ittam. Nem egyedül jöttem, most mégis egyedül vagyok, bár már nem foglalkozok vele. Azzal sem foglalkozok, hogy lila lenge ruhám néha az illendőség határánál jobban felcsúszik, bár már eleve rövidebb, mint illene. Két kéz csúszik hátulról a csípőmre és hozzám simul. Nem nézem meg, hogy néz ki, de érzem, hogy piszokul izmos. Aki ennyire izmos, az nem is nézhet ki rosszul. Egyébként is, nem hozzámenni akarok, csak táncolok. Kemény férfiassága a fenekemnek feszül és már a nyakamat csókolja. Az alkohol mámora egyre jobban eluralkodik rajtam. 
- Eszednél vagy? – valaki elkapja a karomat és kifelé rángat. Most veszem csak észre, hogy a barátnőm az. Aki magamra hagyott, hogy egy kicsit szórakozhasson a barátjával. A levegőre rángat.
- Mond te normális vagy? – förmed rám és majdnem kiabál – épp, hogy csak nem húzattad meg magad ott mindenki előtt.
- Törődsz is te vele! Mi az lement a menet aztán már én is eszedbe jutok? Még jó, hogy az én születésnapomat ünnepeljük és én maradok egyedül! – dühösen magyarázok és megszédülök a nagy tellegetésben.
- Jézusom! Te részeg vagy! Mennyit ittál? –tekintete döbbentbe megy át és aggódóba, de most túl dühös vagyok, hogy azzal foglalkozzak. Most nem érdekel semmi más.
- Épp eleget! Elegem van már, hogy mindig nekem kell lennem a jó kislánynak, hogy én figyelek arra, kivel mit teszek, de hogy velem mit tesznek, senki nem törődik. Egy évben csak egyszer van születésnapom, olyan rohadt nagy kérés lett volna, hogy együtt bulizzunk? Helyette te leléptél az első 10 perc után enyelegni! Csak egy napnak kellett volna rólam szólnia! Mikor veszed már észre, hogy szarsz a világra a tökéletes, gazdag jól nevelt pasid miatt? Ne legyél már ennyire szerelmes! – a dühös szavak csak úgy ömlenek belőlem, közben pedig forog a világ velem. A friss levegő teszi a hatását, lassan hányi is fogok, de egyelőre a düh és a csalódás minden mást elnyom.
- Courteney – hallom a bátyám hangját a hátam mögött. Gyorsan fordulok meg és beleszédülök. Éppen csak elkap, de lerázom magamról a kezét.
- Eszedbe jutott, hogy a húgodnak születésnapja van? Vagy azért hívtak, hogy megments az igazságérzetemtől? – mint az elmebetegek vihogok és sírok egyszerre.
- Részeg vagy. Menjünk haza – átkarol, de kitépem magam a kezéből és a másik irányba indulok.
- Cory hova mész? – Tasha hangja kétségbe esve cseng.

- El innen! – vissza se nézek, csak téblábolok előre. Néha összefolynak a dolgok előttem.
- Gyere vissza! Még sosem voltál részeg – nem tudom eldönteni, hogy kétségbe esett, vagy talán csak józanul gondolkodik. Ha most megfordulok nem lesz bátorságom elmenni. Csak egy estét akartam, mikor körülöttem forognak a dolgok. Megünnepelni a szülinapomat. Hogy a barátnőm egy kicsit velem is foglalkozzon. Szép dolog az igaz szerelem, de nem szabad emiatt eldobni a barátokat. A gyomrom forogni kezd.  Egy kuka mellett állok meg és hányni kezdek. Minden visszajön. Könnyek futnak a szemembe, ahogy a rekeszizmaim fájdalmasan összerándulnak. Nem kellett volna eljönnöm. A könnyeim már patakokban folynak, miközben a gyomortartalmam még visszafelé áramlik. Valaki a hajamat fogja össze és papír zsepit nyújt felém, mikor végzek.

- Most jobb? – kérdezi Tasha vádlón – ne légy hülye.
- Nem vagyok hülye – zokogva ülök le a járda padkájára – ne feledd el, hogy ha  Stephan elhagy ki az akinek az ajtaja nyitva lesz. A szerelem nem minden Tasha. Ne feledd el a régi életedet.
Már nem kiabálok csak mérhetetlen szomorúság cseng a hangomban.
- Légy boldog – suttogom, és még nézzük egymást. Nem tudom meddig. Hátat fordítok és könnyezve elsétálok. A hányásnak köszönhetően az elmém már tisztább. Istenem mit tettem. Ha most visszamegyek, elismerem, hogy túlreagáltam. Ne érzem úgy. Fogalmam sincs, merre megyek. Talán fel kéne hívnom a bátyámat. Azt hittem legalább nem felejti el, hogy milyen nap van ma. Pedig mindig is felnéztem a testvéremre. Don és köztem 5 év a korkülönbség. Apánk nem sokkal a születésem után meghalt, anya pedig 5 éve két héttel a tizennyolcadik születésnapom után.
A telefonom után kutatok a sötét utcán. Nem tudom merre jöttem, nem ismerem a környéket. Sehol egy lélek. Lepukkant házak mindenhol és szemét. A táskám kicsi, mégsem találom benne a telefonomat. A falnak csapódok és egy ütés kíséretében valaki kitépi a kezemből a táskát. A világ megint forogni kezd, de ezúttal nem az alkohol miatt. Az eső hidegen és erősen kezd esni. Fázom és félek, és nagyon fáj. Lecsúszok a fal mellett a földre és megadom magam a sötétségnek.
Valaki rázogat és a szemem lassan nyílni kezd.
- Jól vagy? – kérdezi az idegen és óvatosan megérinti az arcomat. Fáj a fejem, de a döbbenet jobban bekúszik az elmémbe, mint a fájdalom. Biztos vagyok benne, hogy ős az, aki tánc közben nekem simult. Bár az arcát nem ismerem, az érintését ezer közül is felismer. Mit keres itt? Utánam jött?
- I… Igen – dadogom és elmosolyodik: Szívdöglesztő a vigyora.
- Nem hallgatóztam, de hallottam és láttam merre indult. Kihalt környék és veszélyes ez egy fiatal nőnek – magyarázza – jöjjön, segítek.
A kezét nyújtja. Habozok, de elfogadom és talpra segít. Az esőtől csurom vizes vagyok. Zavartan húzogatom le a ruhám. Leveszi a kabátját és rám teríti. Csak az alkoholtól érzem ezt a fura vibrálást, vagy ő is érzi? Zavarba jövök a gondolattól. Most kezdem csak érezni, hogy ég a térdem. Lenézek és fájdalmasan felszisszenek. Biztos mikor a fal mellett lecsúsztam.
- Csúnyának látszik. Nem árt lemosni és fertőtleníteni. Nem messze van a hotelszobám. Bízhatsz bennem – csak nézek rá bambán és fogalmam sincs valóban bízhatok-e benne. Nagyon jóképű. Magasabb nálam, körülbelül egy fejjel. Fiatalnak és gondtalannak tűnik. Zöld szemei smaragdként ragyog ki az arcából. Még a lezser ruháján keresztül is látszik izmos felsőteste. Jelentéktelen  porszemnek érzem magam mellette, pedig nem vagyok csúnya. A karját nyújtja, és újra csak habozok, de elfogadom. Ha Tasha vagy a bátyám itt lenne, azt mondanák, elment az eszem. De nincsenek itt.

Courteney

Tasha

Don

Daniel

Ők

Az igaz szerelem igenis létezik...

***

Csak állok az utolsó sorban és elmerülök a múlt emlékeiben miközben mosolyom széles, és nézem, ahogy egymás után teszik, amit mondanak nekik. Aláírják a könyvet, gyűrűt húznak, igent mondanak. A fátyol fellibben és a húgom arca boldogságtól ragyog. 
Eszembe jutnak a régi emlékek. Mikor még izgatottan mesélte, kit is ismert meg. Mikor attól féltem, megint csak csalódni fog és bántja valaki. A félelmem addig tartott, amíg meg nem ismertem választottját és elég volt néhány óra, már tudtam, szereti. Tudtam, hogy az életét is odaadná a húgomért. Csillagot hozna neki az égről, ha Dorothy azt kérné. 
Elszomorodok egy pillanatra, mert nem értem, miért vannak olyan emberek, akik nem hisznek bennük. Nem hisznek a szerelmük erejében. Pedig csak rájuk kell nézni. Emlékszem, mikor először láttam őket együtt táncolni. egyikük sem volt profi táncos, de látszott rajtuk, hogy még a világ is megszűnt körülöttük. Csak ők voltak ketten. Mikor először láttam, ahogy megölelik egymást. Nem volt kétség, Frank szereti a húgomat. 
A szerelem olyan elemi erővel süt róluk, mint még soha. Mint a mesében. Mint csipkerózsika és az ő hercege.  Már akkor biztos voltam benne, hogy a jövőjük közös, mikor először láttam őket együtt. Csak pár hete alkottak egy párt. Mégis, valami fura erő, valami megmagyarázhatatlan dolog suttogta, ő Dorothy egyetlen igaz szerelme. 
Sokszor az emberek igazságtalanok. Nem látnak tovább az orruknál. Nem hiszem, hogy nem tudja bárki észrevenni, mennyire fontosak a másiknak. 
emlékszek mikor először kértem meg, vigyázzon a testvéremre. A vonatomra siettem. Mennem kellett én lehettem mindig ott. Csak annyi választ kaptam, hogy vigyázok. Tudtam, hogy igazat mond. Szemek nem árulkodhatnak úgy, ahogy az a szem árulkodott. 
Elég csak nézni, ahogy Frank Dorothyra néz. Csodálja, imádja, szereti. Keresztülmentek már annyi mindenen. Jón és rosszon. Az élet újabb és újabb akadályokat sodort eléjük, de együtt győztek le mindent. Támogatták egymást. Hiheti bárki, hogy nem valók egymáshoz, mégis most ott állnak a virágokkal díszített oltár előtt és megint csak azt látni, hogy ők csak egymást látják. 
Néha úgy gondolom, igaz szerelem nem létezik. Aztán eszembe jutnak ők, és ha mégis létezik, akkor az övék az. Egy egész élet áll még előttük. Harcok, amiket még meg kell vívniuk. Egymással, vagy a külvilággal. De tudom, hogy nem engedik el egymás kezét. Tudom, hogy a Nagyfőnök, bármilyen akadályt gördít eléjük, együtt fogják legyőzni. De én mindig, tisztes távolságból figyelem őket, hogy ha kell, fenéken billenthessem őket és újra, és újra azt mondjam, ti egymásnak vagytok teremtve. 
Miért? Mert hiszek bennük. Mert aki ennyire szereti a testvéremet, az rossz ember nem lehet. 

A szerelem ereje

Tudom, hogy ritkán van friss, de most itt az érettségi. Ahogy tudok hozom az olvasnivalót és egy hosszabb történettel is készülök nektek :)
Ha itt jártok hagyjatok nyomot :)
Jó olvasást :)

***

Lassan térek magamhoz. A szemhéjaim nehezek, a szám száraz. Hangokat hallok. Értem aggódnak. KI akarom nyitni a szemem, hogy szóljak, hogy lássák, itt vagyok, de nem mozdul. Mindenki értem aggódik. Sírás is jön. Próbálok az emlékeimben kutatni. MI történt? Hiába próbálok erőlködni, nem megy. Nem nyílik a szemem és nem tudom mi történt. A könnyek marni kezdik a szemem, de még azok sem csordulnak ki.
- Tudom, hogy fel fog ébredni – jön az édes hang és szinte dallamként kúszik a fülembe.
- A húgom erős lány.
Itt a nővérem. Velem van. Pedig azt hittem, nem kellek neki és biztos voltam benne, hogy utál. „Nőj már fel, mindig az-az idegesítő kislány maradsz” Kiabált velem. Pedig már nem vagyok kislány. Én is felnőttem. Miért bűn az, ha ragaszkodok a családomhoz? Miért baj, hogy érdekel a nővérem élete? Miért baj, hogy törődök másokkal?
De ki az a hang? Olyan… Nem is tudom. Hallani akarom még. Olyan jó hallani.  Valaki hírtelen megfogja a kezem, bizsergető. Vajon ő fogja? Kérlek, beszélj még idegen. Csendben van. Már nem beszél senki. Álmos vagyok. Aludnom kell.
Megint csak hangok. Zongora dallamok. Halkan, lágyan tölti be a levegőt. Ismerem! Ezt ismerem! De mi ez? Ki akarom nyitni a szemem, de sötét van, nem tudom kinyitni. Miért ilyen furcsa minden? Mi ez a sötétség? Kié ez a hang, ki beszélget a nővéremmel?
Megszólalni sem tudok. A cső sérti a torkomat és nem enged beszélni. Beszélni akarok. Felkelni. Hazamenni. Látni akarom az idegen arcát. Miért nem nyílik a szeme? Mozognom kell, akkor tudni fogják, hogy itt vagyok.
- Úgy érzem, mozdulok, de tudom, hogy csak az ujjam mozdult pár millimétert.
- Léna. Itt vagyok. Léna – az édes hang ismét hozzám szól, de a szemem még mindig nem nyílik.
- MI történt? – egy mély, idegen hang szólal meg. Őt biztosan nem ismerem.
- Megmozdult az ujja.
- Menjenek ki kérem – mondja a mély hang és szinte érzem a levegőben, hogy az édes idegen kimegy. Olyan, mintha nélküle más lenne a levegő. Pedig még érzem bódító illatát. Vizsgálnak. Szólongatnak. Nekik sem tudok válaszolni, pedig már kivették a csövet. Megint érzem az illatát. Visszajött.
- Hogy van?
- Jól reagál a gyógyszerekre. Lassan valóban fel fog ébredni.
Csukódik az ajtó és megint csend van. DE ő velem van. A kezemet fogja.
- Gyere vissza hozzám. Hiányzol mellőlem. Hiányzik az illatod és az érintésed – csak suttog, de a szavak beleégnek az elmémbe. Hiányzok neki. Mintha ő is hiányozna nekem. Látni akarom. Tudni, hogy ki ő.
- Szeretlek – suttogja, és mintha egy apró puszit éreznék a homlokomon.
A szemem. Érzem, hogy megmozdul. Fény szűrődik be egy apró résen. Szinte éget. Visszacsukom és egy újabb kísérletet teszek. Lassan, de biztosan nyílnak fel a pilláim.
- Lénám – hajol fölém egy férfi. Ő az édes hang tulajdonosa. Zöld szemekkel nézek szembe. Gyönyörű szemek. Gyönyörű arc. Engem vizslat. A tekintete aggódó. Csak nézem a szemeit.
Hírtelen képek villannak be. De a tekintetünk még mindig összekapcsolódik. Képek. Mintha videó lenne. Látom magam, ahogy az oltár elé sétálok. Mosoly ragyog az arcomon, boldognak érzem magam. Csodaszép ruhában sétálok ahhoz a férfihez, aki az imént épp szerelmet vallott nekem. Egymással szemben állunk és egymás kezét fogjuk. Elveszek a zöld szemében. Egyszerűen gyönyörűnek érzem magam attól, ahogy rám néz. Szerelmet látok a szemében és csodálatot. A gyomromban pillangók ezrei repdesnek. Szeretem. Biztos vagyok benne, hogy szeretem.
- Andy, akarod-e az itt jelenlévő Lénát feleségedül – kérdezi a pap és ő igennel felel.
Hírtelen kiszakadok a látomásból. Még mindig engem vizslat. Mint a villám úgy tér vissza az összes emlékem. A baleset, hogy elütött az autó. Andy, mikor megismerkedtünk. Minden emlékem újra az enyém.
- Úgy örülök, hogy itt vagy velem. Annyira megijesztettél – simít végig az arcomon gyengéden.
- Andy – suttogom halkan – csókolj meg kérlek.
Nem vár sokat. Olyan óvatosan csókol, mint még soha. Lassan és szerelmesen. Kapaszkodok bele, mintha az életem múlna rajta. Már tudom. Ő életem szerelme, amíg élek és a síron is túl. 

Szülinapi ajándék

Sziasztok, az a helyzet, hogy eredetileg ezt is egy kis novellának szántam, de el tudnék képzelni hozzá folytatást! Szóval aki olvassa, írja le a chatbe, hogy igen jöhet a folytatás? avgy maradjak a kis novelláknál :D

 

***

Mikor jön már? Izgatottan nézem az érkezési terminálon a kaput. Időközönként kinyílik, és rengeteg ember özönlik ki rajta. Aztán újra becsukódik és percekig semmi. Idegesen állok egyik lábamról a másikra. Látni akarom már, és átkarolni a nyakát, hozzábújni, újra érezni az illatát. Az ajtó megint nyílik. Szinte semmit sem látok annyi ember jön kifelé. Hiába a magas sarkú, lábujjhegyre állok, és a nyakam nyújtogatom, hogy többet lássak. Csüggedten ereszkedek vissza, mikor már azt hiszem, ezúttal sem jön ki az ajtón, aztán egyszer csak mégis feltűnik. Barna haja kócosan összevissza áll. Biztos vagyok benne, hogy aludt. Farmerban van és fekete ingben, ami a kellő helyeken feszül rajta, így kiemelve izmos alakját. Kutakodóan néz körbe és szeme szinte felragyog, mikor a tekintetünk összekapcsolódik. Az embereket kikerülve szaladni kezdek, és mint egy tornádó, olyan erővel csapódok a nyakába. Laza mozdulattal a földre ejti a sport táskáját és olyan szorosan ölel magához, hogy azt hiszem, menten összetör. A mellkasába fúrom az arcom és belélegzem szédítő illatát. Istenem, de hiányzott. Több mint egy hónapja nem érezhettem már. Néhány könny gyűlik a szemembe, és már nem akarom visszatartani. Elkap a sírás és hagyom.
- Itt vagyok – suttogja a fülembe és a hátam simogatja – visszajöttem.
Még él bennem a túl élénk emlék arról, hogy majdnem elveszítettem. A telefon, hogy fegyveresek tartják fogva. Gyengéden az állam alá nyúl és felemeli a fejem, hogy ránézzek. Az arcomra teszi a kezét és hüvelyk ujjával letörli a kibuggyanó könnycseppeket.
- szia – suttogja és elmosolyodik.
- Szia – mosolygom hüppögve.
- Nagyon hiányoztál – szorít ismét magához és a fejét a nyakamhoz dugja. Belélegzi az illatomat és egy jólesőt sóhajt – vigyél haza.
Kézen fogva sétálunk ki a kocsimhoz. Bedobja a cuccát hátra és beül az anyósülésbe. Indítok és már ki is sorolok a forgalomba.
- Mi az? – kérdezem és vetek rá egy gyors pillantást. Mióta elindultunk a reptérről folyamatosan néz, keze pedig a térdemen nyugszik.
- Iszom a látványodat – mosolyog azzal a szívdöglesztő mosolyával. Ismét eszembe jut, hogy majdnem elveszítettem. Ismét egy könnycsepp buggyan ki a szememen. Eddig semmi bajom nem volt. Azt hiszem a félelem és a megkönnyebbülés most jön ki rajtam.
- Hé, nehogy sírj. Itt vagyok – egy piros lámpához érünk. Megfogom az inge gallárját és magamhoz húzom. Csókolom, mintha az életem múlna rajta.
- Inkább menjünk haza – suttogja, és csak most veszem észre, hogy a lámpa zöldre váltott. Már nem vagyunk messze, és egyre jobban vágyom arra, hogy csak ketten legyünk.
Bekanyarodok és megállok a felhajtón. A házunk előtt. A mi házunk. Még segített beköltözni, de már egyedül kellett berendezkednem, mert a munkája elszólította. Életem első olyan háza, amit azzal együtt birtokolhatok, aki az egész szívem birtokolja. Gondolatban elmosolyodok, ha eszembe jut az ajándékom neki. Ma van a születésnapja. Nem szerveztem neki semmi, csak magamnak akarom ma este. Végre ennyi idő után. Egy pillanatra megállunk az ajtó előtt és egy gyors csókot nyomok az ajkaira. A szomszédban nyílik az ajtó és az ott lakó néni kíváncsiskodva áll ki a teraszra. Most nem törődök vele. Csak kézen fogom a szerelmemet és bemegyünk. A táska az ajtó mellett landol és én megint csak a karjaiba bújok. Eszembe jut, mikor telefonáltak a túszejtésről a bankban. Tudtam, hogy ő is abban a bankban van. Hosszú órákon keresztül kellett aggódnom érte. Aztán jött a hívás, amit megkönnyebbültem. Egészben, sérülés nélkül kijutott. A konyhába vezetem. Az asztalt szépen megterítettem mielőtt elmentem. Középen két szál gyertya, a tányérok egymással szemben és a szalvéta művészien hajtogatva a tányérokon. Középen egy szál Rózsa. És a tányérja mellett egy borítékban az ajándéka.
Megmelegítem az ünnepi vacsorát és megvacsorázunk. Beszélgetünk, és véletlenül sem engedjük el a másik kezét.
- Kibonthatom? – kérdezi izgatottan, miután a desszertet is megettük.
- Olyan, vagy mint egy gyerek – kacagok fel és ő máris ráveti magát a borítékra. Feltépi és a tartalma láttán nagyra nyílt szemekkel döbbenten néz rám. Szent ég! Nem örül neki! Érzem, hogy minden vér kifut az arcomból. Most mihez kezdjek. Feláll és odasétál hozzám. Felhúz magához és a döbbenet helyére lassan széles mosoly kúszik. Nagyot szusszanva fújom ki a levegőt. Észre sem vettem, hogy benntartottam. Hírtelen magához húz, aztán már meg is pörget, végül egy szerelmes csókban forrunk össze, megpecsételve szerelmünk gyümölcsét.

Karácsony gyerekszemmel

Sziasztok, egyes olvasóknak biztos ismerős ez a történet egy kicsit más szemszögből a másik blogomról. Szóval ez nem a véletlen műve :D
Jó olvasást :D

 

***

 

 

 

Nem tudom, merre induljak. Merre találom az Északi- sarkot? Apukám azt mondta, hogy a Mikulás jó barátja a Jézuskának. A mikulás pedig az Északi-sarkon lakik. Meg kell kérnem, hogy szóljon a Jézuskának, hogy most nem szeretnék ajándékot. Megígérem neki, hogy jó leszek, csak anyukám és apukám ne váljon el. Mindjárt karácsony. Ha anyukámmal elköltözünk, a Jézuska honnan fogja tudni, hol talál meg?
A barátom azt mondta, hogy ha a szülők veszekednek, akkor el is válnak, és nekem anyukámmal kell mennem. Nem szeretnék elmenni otthonról.
Szóval, amíg az óvó néni nem figyelt, addig gyorsan elszöktem. Talán a Mikulás segít nekem. Nem szeretnék ajándékot sem, csak anyukámat és apukámat. Ha el kell menni, akkor apukám nem lehet velünk és lehet, hogy még fenyőfát sem hoz a Jézuska. A nagytesóm megígérte nekem, hogy az ő Jézuskája majd hoz nekem egy olyan babát, amit szeretnék. Ő már nagyon nagy és nagyon okos. De nem értem, akkor most mindenkinek külön Jézuskája van? Megkérdeztem tőle is, de azt mondta „majd ha nagy leszel megérted”. A nagyok sokszor mondják ezt, pedig már én is nagy vagyok. Már öt éves vagyok.
Régóta sétálok, már biztos közel van a Mikulás.
- Szia, nem tudod, hol van az Északi-sarok? – a fiú kinevet. De miért? Pedig én még köszöntem is.
- Menj haza kis pisis – még mindig nevet és tovább megy. Nem is vagyok pisis. Beszélnem kell a Mikulással. Nagyon fontos. Hát akkor majd egyedül találom meg. A sok néni meg bácsi nem is foglalkozik velem, csak sietnek. Nekem is sietnem kell, holnap már karácsony. Oh! Ott jön a Mikulás!
- Te az igazi Mikulás vagy?
- Szia, kicsi lány. Én csak az igazi Mikulás segédje vagyok. Hol vannak a szüleid? – ő nagyon kedves.
- Hát, akkor nekem sietnem kell – és már szaladok is tovább. De elfáradtam. Még mindig nem értem oda. Éhes vagyok. Fázom és hiányzik az anyukám és az apukám. Már sírok és felmászok egy padra. A mikulást sem találtam meg és már haza sem tudok menni és már sötét is van. Félek. Anyukám biztos mérges lesz rám. Talán ki is kapok.
- Hát te? Hol vannak a szüleid? – egy rendőr bácsi ül le mellém.
- A Mikulást akartam megkeresni, hogy szóljon a Jézuskának, hogy anyukám és apukám ne váljon el. De már nem akarok az Északi-sarkra menni. Anyukámhoz szeretnék menni.
- Gyere, megkeressük anyukád – a bácsi kézen fog és a nevemet is megkérdezi. Már nagy vagyok, meg tudom mondani neki. Nagyon kedves. Egy házba megyünk, ahol még több rendőr bácsi van. Kapok csokit, meg meleg teát. A kedves bácsi azt is mondja, hogy attól, hogy a szüleim veszekedtek, nem biztos, hogy el is válnak. És hogy a Jézuska mindenkiről tudja, hogy hol van. Azt mondja, haza visz. egy kicsit még a szirénát is bekapcsolja, mert anyukámék már biztos nagyon várnak.
Mikor csengetünk apukám nyit ajtót, anya meg sírva szalad hozzám.
- Anna, hol voltál!? – anya össze-vissza ölelget. Össze fog törni.
- A Mikulást kerestem, hogy szóljon a Jézuskának, hogy ne váljatok el: apa azt mondta, ők barátok – anya letörli az arcomról a könnyeket és apa is megölel. Nem kapok ki.,
- Jaj, kicsim, nem fogunk elválni anyuval.
Hu, nagyot sóhajtok. De akkor igazán kaphatnék egy kistesót. De ezért már nem indulok el a Mikuláshoz, mert elfáradtam. Anya finom vacsit csinál nekem és jó nagy habot is kapok a vízbe fürdésnél. Apa mesét olvas nekem az ágyba. Apa azt mondta, biztos, hogy ide is jön a Jézuska. Fát is hoz, meg minden. De abban anya se biztos, hogy tud-e kistesót hozni. Talán ő sem tudja?
De már aludnom kell, ha nem alszok, sosem lesz reggel. Pedig holnap lesz karácsony.



A szeretet ünnepe

Sziasztok, a mai nap folyamán túlvagyunk egy iskolai ünnepségen. Életemben előszőr szerepelhettem valamiben, oylasvalamivel, amit én alkottam.
Az izgalom eluralkodott rajtam. Több mint 400 ember nagyon sok.
Mégis elértem, hogy figyeljenek. Rám figyeltek, arra amit mondok, amit én írtam.
Mosolygo arcokat és könnyes szemeket láttam.
A dícséretek pedig, mindennél többet jelentettek.
Fantasztikus élmény volt

:D

 

***

 

Karácsony van, és én egyedül ülök a fa előtt. Alatta becsomagolt ajándékok. Aprók, de a szívem-lelkem benne van. Mindhiába. Egyedül vagyok. A fa szépen feldíszítve, méltóságteljesen pompázik. Akár csak kiskoromban most is befekszek a fa alá. Hunyorogva nézek fel. A fények elmosódnak és valahogy még szebbnek tűnik. Megcsillannak a szaloncukor papírok, az üveggömbök. Az angyalok a fán egy pillanatra életre kelnek. A fenyő illata szétterjed a lakásban. Az asztalról alma és fahéj illat száll a párologtatóból. Csupa-csupa karácsonyi dísz. Minden meg van, de mégsem. Csak majdnem minden. Az érzés hiányzik. Az az érzés, mikor nem az számít, mi az, ami a fa alatt van, mikor nem az értéke számít, hanem, hogy mekkora szívvel adták. Az érzés, amit szeretetnek hívnak.
Gyerekkén mindig azt hittem, minden úgy marad, ahogy lenni szokott. Szenteste napja a nagyszülőkkel, nagy családi ebéd és az öröm, ami a fellegekbe repített minket, mikor a Jézuska meghozta az ajándékot. Az évek elteltek és már nincs kihez menni karácsony reggelén. Már nincs meg a varázs. Nincs meg a megszokott menetrend, ami varázsossá tette az ünnepeket. A karácsony egy nap lett a többi közül. Sokan aznap is dolgozni rohannak, ahelyett, hogy a családjukkal lennének. A családokat nincs, ki összefogja. A gyerekek már nem azt nézik, milyen fantasztikus is az ajándék, hanem, hogy minél nagyobb, minél több, minél drágább legyen.
Mint már évek óta, a fenyőt idén is egyedül díszítettem. Azt utolsó pár dísznél, a testvérem robogott ki a szobájából. Egész nap ki sem jött onnan. Pedig szenteste napja van.
- Hová mész? – kérdezem, mikor feltűnik, hogy cipőt és kabátot vesz.
- El – a válasz tömör és lázadó épp, mint egy tinié.
- De hát karácsony van – meglepődök, és alig bírom könnyek nélkül kimondani ezt a pár szót. Tudom, hogy bizonyos emberek nélkül már más a karácsony, de nem számoltam vele, hogy elmegy.
- Na és?
Szólnék, de az üres ajtót nézem csak. Leroskadok a fotelba és összetörve érzem magam. Tényleg egyedül vagyok. A családom már csak a testvérem és a kislányom, de ő is most az apukájánál van. Most jövök rá igazán, mennyire hiányoznak a szüleim, a nagyszüleim. Pedig hányszor mondtam rájuk rosszat, hányszor volt, hogy a hátam közepére sem kívántam őket, de Isten látja lelkem, annyira hiányoznak. Szeretném visszapörgetni az időt. Csak még egy ölelést, csak még egy karácsonyt velük. De nem lehet. A sok mese, amit elmeséltek. A szeretet, ami nagymamám arcára ült ki mikor azt mesélte, mennyire szegények voltak, de mégis mekkora szeretettel ünnepelték a karácsonyt. Még fenyőjük sem volt. Fenyőágat szedtek és a dédi papa egy seprűnyélbe fúrta őket. A polchoz sétálok, és egy fotóalbumot veszek le. Karácsonyi képek sorakoznak benne. Abból az időből, mikor még értelme volt a karácsonynak. Emberek, akik már nem lehetnek köztünk, széles mosollyal néznek rám a képekről. Elmerülök a múltban, miközben lágy zene szűrődik be az utcáról. Éneklő gyerekek. Milyen szépen szól. Nálam is csengetnek. Ajtót nyitok nekik és hallgatom, ahogy tiszta gyermeki hangjuk csendül és egy kis vidámságot hoznak az ünnepi estébe. Egy sor szaloncukrot osztok ki nekik és ők értetlenül néznek rám. Azt hiszem nem erre számítottak. Hol van már az az idő, mikor a csokinak örültek a gyerekek. Udvariasan elköszönnek és tovább állnak. Visszaindulok a képeimhez, mikor újra csengetnek. Talán visszajött valamelyik kisgyerek? Értetlenül nézem a húgomat az ajtóban. Vajon miért csengetett?
- Sajnálom – szólal meg azonnal és be is jön. Könnyes az arca. Sírt. Szó nélkül ölelem meg.
- Mi történt?
- Egy bácsi – szipogja – egyedül ült a hidegben és sírt. Leültem mellé. Egyedül volt és éhes volt. A felesége meghalt, ő pedig az utcára került. A lánya hallani sem akar róla, mert hajléktalan. Láttam a fájdalmat az arcán, hogy hiányzik neki a felesége. Elmesélte, hogy minden karácsonyt megünnepeltek régen és nem volt baj, ha csak szalonna jutott az asztalra. Azt kérte legyek a családommal amíg tudok. Egyszer csak autó állt meg mellettünk és a lánya volt, hogy hazavigye. Nekem te vagy a családom. Szeretlek – sírja a nyakamba és én is elsírom magam. De az ajtó megint nyílik. Értem már miért nem volt a testvéremnek kulcsa.
- Anyukám – a kislányom szalad be és veti magát a lábaimra. Mögötte az édesapja, életem szerelme.
Mosolyogva kapom fel a karjaimba és kicsi kezével letörli a könnyeimet. Ő is közelebb lép és átkarol minket.
- Sajnálom. Annyira sajnálom. Sosem tudnék nélkületek élni – suttogja a fülembe és megcsókol.
- Boldog karácsonyt! – ugrál a kislányunk, mikor lerakom a földre és az ajándékait bontja. Csak figyelem a boldog arcokat. Mosoly mindenhol. A ház élettel telt meg. Együtt a családom. Elmorzsolok egy könnycseppet. Mégis csak van értelme a szeretet ünnepének.
- Boldog karácsonyt – suttogom boldogan és a családom közé ülök.