Ők

Az igaz szerelem igenis létezik...

***

Csak állok az utolsó sorban és elmerülök a múlt emlékeiben miközben mosolyom széles, és nézem, ahogy egymás után teszik, amit mondanak nekik. Aláírják a könyvet, gyűrűt húznak, igent mondanak. A fátyol fellibben és a húgom arca boldogságtól ragyog. 
Eszembe jutnak a régi emlékek. Mikor még izgatottan mesélte, kit is ismert meg. Mikor attól féltem, megint csak csalódni fog és bántja valaki. A félelmem addig tartott, amíg meg nem ismertem választottját és elég volt néhány óra, már tudtam, szereti. Tudtam, hogy az életét is odaadná a húgomért. Csillagot hozna neki az égről, ha Dorothy azt kérné. 
Elszomorodok egy pillanatra, mert nem értem, miért vannak olyan emberek, akik nem hisznek bennük. Nem hisznek a szerelmük erejében. Pedig csak rájuk kell nézni. Emlékszem, mikor először láttam őket együtt táncolni. egyikük sem volt profi táncos, de látszott rajtuk, hogy még a világ is megszűnt körülöttük. Csak ők voltak ketten. Mikor először láttam, ahogy megölelik egymást. Nem volt kétség, Frank szereti a húgomat. 
A szerelem olyan elemi erővel süt róluk, mint még soha. Mint a mesében. Mint csipkerózsika és az ő hercege.  Már akkor biztos voltam benne, hogy a jövőjük közös, mikor először láttam őket együtt. Csak pár hete alkottak egy párt. Mégis, valami fura erő, valami megmagyarázhatatlan dolog suttogta, ő Dorothy egyetlen igaz szerelme. 
Sokszor az emberek igazságtalanok. Nem látnak tovább az orruknál. Nem hiszem, hogy nem tudja bárki észrevenni, mennyire fontosak a másiknak. 
emlékszek mikor először kértem meg, vigyázzon a testvéremre. A vonatomra siettem. Mennem kellett én lehettem mindig ott. Csak annyi választ kaptam, hogy vigyázok. Tudtam, hogy igazat mond. Szemek nem árulkodhatnak úgy, ahogy az a szem árulkodott. 
Elég csak nézni, ahogy Frank Dorothyra néz. Csodálja, imádja, szereti. Keresztülmentek már annyi mindenen. Jón és rosszon. Az élet újabb és újabb akadályokat sodort eléjük, de együtt győztek le mindent. Támogatták egymást. Hiheti bárki, hogy nem valók egymáshoz, mégis most ott állnak a virágokkal díszített oltár előtt és megint csak azt látni, hogy ők csak egymást látják. 
Néha úgy gondolom, igaz szerelem nem létezik. Aztán eszembe jutnak ők, és ha mégis létezik, akkor az övék az. Egy egész élet áll még előttük. Harcok, amiket még meg kell vívniuk. Egymással, vagy a külvilággal. De tudom, hogy nem engedik el egymás kezét. Tudom, hogy a Nagyfőnök, bármilyen akadályt gördít eléjük, együtt fogják legyőzni. De én mindig, tisztes távolságból figyelem őket, hogy ha kell, fenéken billenthessem őket és újra, és újra azt mondjam, ti egymásnak vagytok teremtve. 
Miért? Mert hiszek bennük. Mert aki ennyire szereti a testvéremet, az rossz ember nem lehet. 

A szerelem ereje

Tudom, hogy ritkán van friss, de most itt az érettségi. Ahogy tudok hozom az olvasnivalót és egy hosszabb történettel is készülök nektek :)
Ha itt jártok hagyjatok nyomot :)
Jó olvasást :)

***

Lassan térek magamhoz. A szemhéjaim nehezek, a szám száraz. Hangokat hallok. Értem aggódnak. KI akarom nyitni a szemem, hogy szóljak, hogy lássák, itt vagyok, de nem mozdul. Mindenki értem aggódik. Sírás is jön. Próbálok az emlékeimben kutatni. MI történt? Hiába próbálok erőlködni, nem megy. Nem nyílik a szemem és nem tudom mi történt. A könnyek marni kezdik a szemem, de még azok sem csordulnak ki.
- Tudom, hogy fel fog ébredni – jön az édes hang és szinte dallamként kúszik a fülembe.
- A húgom erős lány.
Itt a nővérem. Velem van. Pedig azt hittem, nem kellek neki és biztos voltam benne, hogy utál. „Nőj már fel, mindig az-az idegesítő kislány maradsz” Kiabált velem. Pedig már nem vagyok kislány. Én is felnőttem. Miért bűn az, ha ragaszkodok a családomhoz? Miért baj, hogy érdekel a nővérem élete? Miért baj, hogy törődök másokkal?
De ki az a hang? Olyan… Nem is tudom. Hallani akarom még. Olyan jó hallani.  Valaki hírtelen megfogja a kezem, bizsergető. Vajon ő fogja? Kérlek, beszélj még idegen. Csendben van. Már nem beszél senki. Álmos vagyok. Aludnom kell.
Megint csak hangok. Zongora dallamok. Halkan, lágyan tölti be a levegőt. Ismerem! Ezt ismerem! De mi ez? Ki akarom nyitni a szemem, de sötét van, nem tudom kinyitni. Miért ilyen furcsa minden? Mi ez a sötétség? Kié ez a hang, ki beszélget a nővéremmel?
Megszólalni sem tudok. A cső sérti a torkomat és nem enged beszélni. Beszélni akarok. Felkelni. Hazamenni. Látni akarom az idegen arcát. Miért nem nyílik a szeme? Mozognom kell, akkor tudni fogják, hogy itt vagyok.
- Úgy érzem, mozdulok, de tudom, hogy csak az ujjam mozdult pár millimétert.
- Léna. Itt vagyok. Léna – az édes hang ismét hozzám szól, de a szemem még mindig nem nyílik.
- MI történt? – egy mély, idegen hang szólal meg. Őt biztosan nem ismerem.
- Megmozdult az ujja.
- Menjenek ki kérem – mondja a mély hang és szinte érzem a levegőben, hogy az édes idegen kimegy. Olyan, mintha nélküle más lenne a levegő. Pedig még érzem bódító illatát. Vizsgálnak. Szólongatnak. Nekik sem tudok válaszolni, pedig már kivették a csövet. Megint érzem az illatát. Visszajött.
- Hogy van?
- Jól reagál a gyógyszerekre. Lassan valóban fel fog ébredni.
Csukódik az ajtó és megint csend van. DE ő velem van. A kezemet fogja.
- Gyere vissza hozzám. Hiányzol mellőlem. Hiányzik az illatod és az érintésed – csak suttog, de a szavak beleégnek az elmémbe. Hiányzok neki. Mintha ő is hiányozna nekem. Látni akarom. Tudni, hogy ki ő.
- Szeretlek – suttogja, és mintha egy apró puszit éreznék a homlokomon.
A szemem. Érzem, hogy megmozdul. Fény szűrődik be egy apró résen. Szinte éget. Visszacsukom és egy újabb kísérletet teszek. Lassan, de biztosan nyílnak fel a pilláim.
- Lénám – hajol fölém egy férfi. Ő az édes hang tulajdonosa. Zöld szemekkel nézek szembe. Gyönyörű szemek. Gyönyörű arc. Engem vizslat. A tekintete aggódó. Csak nézem a szemeit.
Hírtelen képek villannak be. De a tekintetünk még mindig összekapcsolódik. Képek. Mintha videó lenne. Látom magam, ahogy az oltár elé sétálok. Mosoly ragyog az arcomon, boldognak érzem magam. Csodaszép ruhában sétálok ahhoz a férfihez, aki az imént épp szerelmet vallott nekem. Egymással szemben állunk és egymás kezét fogjuk. Elveszek a zöld szemében. Egyszerűen gyönyörűnek érzem magam attól, ahogy rám néz. Szerelmet látok a szemében és csodálatot. A gyomromban pillangók ezrei repdesnek. Szeretem. Biztos vagyok benne, hogy szeretem.
- Andy, akarod-e az itt jelenlévő Lénát feleségedül – kérdezi a pap és ő igennel felel.
Hírtelen kiszakadok a látomásból. Még mindig engem vizslat. Mint a villám úgy tér vissza az összes emlékem. A baleset, hogy elütött az autó. Andy, mikor megismerkedtünk. Minden emlékem újra az enyém.
- Úgy örülök, hogy itt vagy velem. Annyira megijesztettél – simít végig az arcomon gyengéden.
- Andy – suttogom halkan – csókolj meg kérlek.
Nem vár sokat. Olyan óvatosan csókol, mint még soha. Lassan és szerelmesen. Kapaszkodok bele, mintha az életem múlna rajta. Már tudom. Ő életem szerelme, amíg élek és a síron is túl.