A szeretet ünnepe

Sziasztok, a mai nap folyamán túlvagyunk egy iskolai ünnepségen. Életemben előszőr szerepelhettem valamiben, oylasvalamivel, amit én alkottam.
Az izgalom eluralkodott rajtam. Több mint 400 ember nagyon sok.
Mégis elértem, hogy figyeljenek. Rám figyeltek, arra amit mondok, amit én írtam.
Mosolygo arcokat és könnyes szemeket láttam.
A dícséretek pedig, mindennél többet jelentettek.
Fantasztikus élmény volt

:D

 

***

 

Karácsony van, és én egyedül ülök a fa előtt. Alatta becsomagolt ajándékok. Aprók, de a szívem-lelkem benne van. Mindhiába. Egyedül vagyok. A fa szépen feldíszítve, méltóságteljesen pompázik. Akár csak kiskoromban most is befekszek a fa alá. Hunyorogva nézek fel. A fények elmosódnak és valahogy még szebbnek tűnik. Megcsillannak a szaloncukor papírok, az üveggömbök. Az angyalok a fán egy pillanatra életre kelnek. A fenyő illata szétterjed a lakásban. Az asztalról alma és fahéj illat száll a párologtatóból. Csupa-csupa karácsonyi dísz. Minden meg van, de mégsem. Csak majdnem minden. Az érzés hiányzik. Az az érzés, mikor nem az számít, mi az, ami a fa alatt van, mikor nem az értéke számít, hanem, hogy mekkora szívvel adták. Az érzés, amit szeretetnek hívnak.
Gyerekkén mindig azt hittem, minden úgy marad, ahogy lenni szokott. Szenteste napja a nagyszülőkkel, nagy családi ebéd és az öröm, ami a fellegekbe repített minket, mikor a Jézuska meghozta az ajándékot. Az évek elteltek és már nincs kihez menni karácsony reggelén. Már nincs meg a varázs. Nincs meg a megszokott menetrend, ami varázsossá tette az ünnepeket. A karácsony egy nap lett a többi közül. Sokan aznap is dolgozni rohannak, ahelyett, hogy a családjukkal lennének. A családokat nincs, ki összefogja. A gyerekek már nem azt nézik, milyen fantasztikus is az ajándék, hanem, hogy minél nagyobb, minél több, minél drágább legyen.
Mint már évek óta, a fenyőt idén is egyedül díszítettem. Azt utolsó pár dísznél, a testvérem robogott ki a szobájából. Egész nap ki sem jött onnan. Pedig szenteste napja van.
- Hová mész? – kérdezem, mikor feltűnik, hogy cipőt és kabátot vesz.
- El – a válasz tömör és lázadó épp, mint egy tinié.
- De hát karácsony van – meglepődök, és alig bírom könnyek nélkül kimondani ezt a pár szót. Tudom, hogy bizonyos emberek nélkül már más a karácsony, de nem számoltam vele, hogy elmegy.
- Na és?
Szólnék, de az üres ajtót nézem csak. Leroskadok a fotelba és összetörve érzem magam. Tényleg egyedül vagyok. A családom már csak a testvérem és a kislányom, de ő is most az apukájánál van. Most jövök rá igazán, mennyire hiányoznak a szüleim, a nagyszüleim. Pedig hányszor mondtam rájuk rosszat, hányszor volt, hogy a hátam közepére sem kívántam őket, de Isten látja lelkem, annyira hiányoznak. Szeretném visszapörgetni az időt. Csak még egy ölelést, csak még egy karácsonyt velük. De nem lehet. A sok mese, amit elmeséltek. A szeretet, ami nagymamám arcára ült ki mikor azt mesélte, mennyire szegények voltak, de mégis mekkora szeretettel ünnepelték a karácsonyt. Még fenyőjük sem volt. Fenyőágat szedtek és a dédi papa egy seprűnyélbe fúrta őket. A polchoz sétálok, és egy fotóalbumot veszek le. Karácsonyi képek sorakoznak benne. Abból az időből, mikor még értelme volt a karácsonynak. Emberek, akik már nem lehetnek köztünk, széles mosollyal néznek rám a képekről. Elmerülök a múltban, miközben lágy zene szűrődik be az utcáról. Éneklő gyerekek. Milyen szépen szól. Nálam is csengetnek. Ajtót nyitok nekik és hallgatom, ahogy tiszta gyermeki hangjuk csendül és egy kis vidámságot hoznak az ünnepi estébe. Egy sor szaloncukrot osztok ki nekik és ők értetlenül néznek rám. Azt hiszem nem erre számítottak. Hol van már az az idő, mikor a csokinak örültek a gyerekek. Udvariasan elköszönnek és tovább állnak. Visszaindulok a képeimhez, mikor újra csengetnek. Talán visszajött valamelyik kisgyerek? Értetlenül nézem a húgomat az ajtóban. Vajon miért csengetett?
- Sajnálom – szólal meg azonnal és be is jön. Könnyes az arca. Sírt. Szó nélkül ölelem meg.
- Mi történt?
- Egy bácsi – szipogja – egyedül ült a hidegben és sírt. Leültem mellé. Egyedül volt és éhes volt. A felesége meghalt, ő pedig az utcára került. A lánya hallani sem akar róla, mert hajléktalan. Láttam a fájdalmat az arcán, hogy hiányzik neki a felesége. Elmesélte, hogy minden karácsonyt megünnepeltek régen és nem volt baj, ha csak szalonna jutott az asztalra. Azt kérte legyek a családommal amíg tudok. Egyszer csak autó állt meg mellettünk és a lánya volt, hogy hazavigye. Nekem te vagy a családom. Szeretlek – sírja a nyakamba és én is elsírom magam. De az ajtó megint nyílik. Értem már miért nem volt a testvéremnek kulcsa.
- Anyukám – a kislányom szalad be és veti magát a lábaimra. Mögötte az édesapja, életem szerelme.
Mosolyogva kapom fel a karjaimba és kicsi kezével letörli a könnyeimet. Ő is közelebb lép és átkarol minket.
- Sajnálom. Annyira sajnálom. Sosem tudnék nélkületek élni – suttogja a fülembe és megcsókol.
- Boldog karácsonyt! – ugrál a kislányunk, mikor lerakom a földre és az ajándékait bontja. Csak figyelem a boldog arcokat. Mosoly mindenhol. A ház élettel telt meg. Együtt a családom. Elmorzsolok egy könnycseppet. Mégis csak van értelme a szeretet ünnepének.
- Boldog karácsonyt – suttogom boldogan és a családom közé ülök.