At lo levad - Nem vagy egyedül - 2. rész

Kedves olvasóim, igyekszem minél hamarabb hozni az új részeket, de ettől a hónaptól számomra megkezdődött az igazi nagybetűs ÉLET. A munkahelyem könyörtelen mint a legtöbb, legalábbis ha a beosztást nézzük. Nem foglak elfelejteni és igyekszek minimum hetente egy részt hozni, persze ha nem sikerül, hát azért bocsánat. A folyamatos műszak nehéz eset. de most itt a második rész, jó olvasást :D

***

FIGYELEM! +18

Azt teszem, ami nekem jó és most először nem törődök azzal, mások mit gondolhatnak rólam.
- Itt élsz? – kérdezi meg és csak most ébred az ötlet, fogalmazódik meg bennem, hogy elköltözök Washingtonból.
- Igen Születésem óta.
- Szép város, de nem az én városom.
- Turista?
- Nem – elmosolyodik és folytatja – apámnak szállodalánca van. Beteg és most nekem kellett egy üzleti megbeszélésre jönnöm. Holnap délután már utazok is haza.
Figyelmesen hallgatom és közben az arcát tanulmányozom. Üzleti megbeszélés. Szálloda lánc. Valószínűleg gazdag.
Az eső még mindig esik és a jóképű srác kabátja sem véd már semmit. Egy utcával arrébb már fényes, népes utcán vagyunk.
- Nem volt szép tőlük, hogy nem köszöntöttek meg a születésnapodon – töri meg a csendet és a mosolygós arcomra komorság kúszik. Ez eddig még eszembe sem jutott. valóban semmit sem kaptam tőlük. Nem mintha annyira érdekelne a valami, de egy kis apróság jól esett volna. Nem válaszolok, csak lefelé nézek, és megyek, amerre vezet.
- Ne haragudj. Nem akartam ingoványos részre vezetni a társalgást – kér bocsánatot és sajnálom, mosolya őszintének tűnik.
- Semmi gond. Nem is tudom, hogy hívnak – szégyenlősen nézek rá. Való igaz, hogy azon kívül, hogy gazdag lehet, nem igen tudok róla semmit. Mégis vele megyek. Mi van, ha csak meg akar fektetni?
- Daniel. És ne aggódj, nem rabollak el. Tényleg segíteni akarok. Sőt az ittas állapotodat sem használom ki, bár be kell látni, nagyon csinos vagy – mosolyog és fülig elpirulok. Nem igen mondta még férfi, hogy csinos lennék. A bátyámon kívül persze. Azt hiszem megérkeztünk. Nagy üvegajtó előtt állunk meg.
- Elpirultál – suttogja felém, miközben megtartja nekem az ajtót és előre enged. Úgy teszek, mint aki nem hallotta. Örültem volna, ha nem jegyzi meg. Biztos vagyok benne, hogy most még pirosabb vagyok. Egyenesen a lift felé megyünk és belépünk. Rajtunk kívül még négyen tartózkodnak bent. Elgondolkodok azon, talán nem is volt helyes vele jönnöm. Odafent bármi történhet és én még sosem… Gondolatmenetemet a liftcsengő csilingelése szétszakítja. Daniel keze a hátam közepén és kiterel. Az ajtót egy gyors kártyahúzással már ki is nyitja. Kellemes meleg van. Viszont előbbi gondolataimtól rémülten állok a kanapé mellett. Lehet, hogy bántani akar. Leveszi rólam a vizes kabátot és én összerezzenek. Egy plédet hoz és rám teríti. Jó meleg. De nem engedem, hogy elvonja a figyelmem, ha esetleg futnom kéne.
- Te félsz tőlem – állapítja meg és előttem áll. Ránézek, de igaza van. Félek. Nem tőle, hanem, hogy bántani fog. Bár valami megmagyarázhatatlan húz felé.
- Nem kell félned. Nem egy bűnöző vagyok. Semmi nem történik, amit nem akarsz... – a nevemet mondaná, de rájön, hogy nem is tudja.
- Courteney – találom meg a hangom.
- Courteney – ismétli és a kanapé felé int – hozom az elsősegélydobozt.
Leülök és várok. Elsősegély doboz. Vajon minden szállodai szobában van? Vagy csak a nevesebbekben? Sosem voltam még szállodában. Nem kell sokat várnom és már visza is tér. Elém térdel és szabaddá teszi a térdem.
- Csípni fog – figyelmeztet, mielőtt a sebes térdemre keni a fertőtlenítőt. Felszisszenek. Tényleg csíp. Szakszerűen ragasztja le a térdem.
- Kész is – újra az a szívdöglesztő mosoly.
- Köszönöm – zavartan suttogom. Egymásba kapcsolódik a tekintetünk. Egészen mély és meleg a szeme. Olyan furcsa érzés. Szeretném közelebbről megismerni. Egészen közelről. Bárcsak lenne tapasztalatom. Sosem kellettem a fiúknak, pedig nem vagyok csúnya. Talán a bátyám miatt tartottak tőlem? De az is lehet, hogy tudat alatt szándékosan kerültem őket.
- Nem akarlak bántani Courteney – suttogja, és lassan hajol közelebb. Egészen lassan. Esélyt adva, hogy ha nem akarom, elhúzódhassak. Nem húzódok. Szemeim maguktól csukódnak le és csakhamar megérzem Daniel ajkait az enyémen. Óvatos. Még mindig lenne esélyem, hogy elhúzódjak. Akarom? El akarok húzódni? Kezével az arcomat simítja, miközben lágyan csókol. Visszacsókolok és hagyom, hogy a nyelve kutakodó útra induljon a számban. Mellém ül és finoman magához húz. Fura bizsergés fut át testem minden apró porcikáján. eddig ismeretlen érzéseket ébresztve bennem. Nem biztos, hogy jó dolog egy teljesen ismeretlen emberrel lefeküdnöm. Ráadásul először. Keze a gerincemen csúszik végig lefelé és a derekamnál megáll. Bizonytalanul emelem meg a kezem és mellkasára teszem. Már nem akarom megállítani. Akarom őt. Engedem, hogy elmélyítse a csókunk, másik kezemmel pedig a hajába túrok. Érzem, ahogy izmai megfeszülnek a tenyerem alatt. Elhúzódik. Zavartan és csalódottan zihálok. Ő is zihál. Annyira kívánom. Már az sem érdekel, hogy ismeretlen. Egy ennyire jóképű pasi, hogy tudna bántani?
- Biztos akarod? – suttogja. Bólintok.
- Azt hiszem igen – suttogok én is. Nem is bírnék rendes hangerőben beszélni. Talán el kéne mondanom neki? Kinevetne. Hisz 21 éves vagyok. Nem szólok, úgyis észre fogja venni, de remélem nem fog le állni. Soha nem akartam még semmit ennyire, mint őt. Már a tudta is megrészegít, hogy alig ismerem. Felnyalábol, és a szobába megyünk. Az ágy mellett állunk. Zihálva találnak ajkaink újra egymásra. A ruhám vizesen tapad rám. Keze felfelé indul a combomon és a ruha már a derekamig fel van gyűrve. Sietve szakítjuk meg a csókot és kezemet megemelve segítek neki, hogy le tudja rólam szedni a vizes ruhát. Mielőtt újra megcsókolna, én is leveszem ról a felsőt. Kezem néha megremeg a bizonytalanságtól, de hagyom, hogy az ösztönöm irányítson. Végre ruha nélkül is láthatom az izmait. Valóban jól kidolgozott a felsőteste. Végigsimítok a mellkasán és ismét csak azt érzem, hogy érintésem alatt megfeszül. Átkarol, és az ágyra enged óvatosan. Fölém hajol, és szemében csodálat tükröződik.
- Eszméletlen gyönyörű vagy – ajka a nyakamra vándorol és megcsókol egy pontot amibe belebizsergek. Mindenhol. Oh, istenem, van ennél jobb érzés? Keze becsúszik az ágy és a hátam közé. Ügyesen kapcsolja ki a pánt nélküli melltartómat és már landol is a földön. Hol kezével, hol az ajkaival kényezteti őket. Szinte fájnak a vágytól. Ívbe feszítem magam, hogy még jobban hozzányomjam a testem az övéhez. Lekerül rólam a bugyim és már csupaszon fekszem alatta. Csak néz. Rondának lát? El akarom takarni magam, de megállítja a kezem.
- Ne… - suttogja és olyan mély a hangja – szép vagy.
remegő kézzel nyúlok az övéhez, hogy kicsatoljam. Ujjaim kapkodóak a vágytól. Lejjebb tolom a nadrágját és ő segít nekem. Már rajta sincs semmi. Tágra nyílt szemmel nézek végig rajta. Minden férfi ilyen jól néz ki? Nem is értem miért maradtam távol eddig tőlük. Kíván engem. Látható. Szája és kezei a testemen munkálkodnak. Már úszom saját nedvemben és már nem tudok gondolkodni. Őt akarom, és azonnal. Egy pillanatra elszakad tőlem és a fiókhoz lép. Fóliacsomagot vesz elő, amit már fel is tép, és gyakorlott mozdulattal görgeti fel az óvszert. Egészen messziről ismét elönt a félelem. Újra felettem van és határozottan, de mégis óvatosan hatol belém. Megdermedek a fájdalomtól és fájdalmasan jajdulok föl. Hallottam, hogy fájhat, de nem gondoltam bele. Ő is megdermed, mikor rájön mi is történt.
- Te jó ég… te még… miért nem mondtad? – a fájdalmat már nem érzem, de menten elsüllyedek. Miért érzem úgy, hogy szégyen? Eltakarom az arcom és néhány könnycsepp is kiszalad a szememből.
- Abbahagyjuk? – nem vádol, az én szavamra vár. Megtenné értem. Lehámozza az arcomról a kezeim et és óvatosan lecsókolja a könnycseppeket. Nemet intek és megkeresem a hangomat is.
- Akarom, hogy folytassuk – suttogok és egy lágy csók kíséretében előre mozdul. Ismét csak fájdalom és megint megdermedek. Megáll és vár. Mikor megnyugszom, újra mozdul és szünet és újra. Már nem érzek fájdalmat. Megcsókolom és ő lassan mozogni kezd, de már nem áll meg. Felemelő érzés. Összehangolódunk és a tempó gyorsul. Hangosan nyögök és élvezek minden egyes lökést. A testem lassan megfeszül és robbanok. Életem első orgazmusa olyan hírtelen csap le rám, mint sas a gyanútlan áldozatára. Hangosan élvezek és körmeim Daniel hátába mélyednek. Nem kell rá sokáig várnom ő is követ és aztán rám rogy. Lihegünk és fürdünk a mámorban. Ez fantasztikus volt. Elpilledve bújok bele a karjaiba és hagyom, hogy az álom utolérjen és egy olyan világba repüljek, ahol a bátyám és a barátnőm is velem van.

At lo levad - Nem vagy egyedül - 1. rész

A villódzó fények alatt a zene ütemére mozgok. Sosem tartottam magam jó táncosnak, most mégis úgy érzem enyém a táncparkett. Nem törődök azzal, ki az, aki esetleg figyel, vagy néz. Csak a zene van és én. Bár azt hiszem, bátorságomat annak a pár pohár epres vodkának köszönhetem, amit a  pultnál ittam. Nem egyedül jöttem, most mégis egyedül vagyok, bár már nem foglalkozok vele. Azzal sem foglalkozok, hogy lila lenge ruhám néha az illendőség határánál jobban felcsúszik, bár már eleve rövidebb, mint illene. Két kéz csúszik hátulról a csípőmre és hozzám simul. Nem nézem meg, hogy néz ki, de érzem, hogy piszokul izmos. Aki ennyire izmos, az nem is nézhet ki rosszul. Egyébként is, nem hozzámenni akarok, csak táncolok. Kemény férfiassága a fenekemnek feszül és már a nyakamat csókolja. Az alkohol mámora egyre jobban eluralkodik rajtam. 
- Eszednél vagy? – valaki elkapja a karomat és kifelé rángat. Most veszem csak észre, hogy a barátnőm az. Aki magamra hagyott, hogy egy kicsit szórakozhasson a barátjával. A levegőre rángat.
- Mond te normális vagy? – förmed rám és majdnem kiabál – épp, hogy csak nem húzattad meg magad ott mindenki előtt.
- Törődsz is te vele! Mi az lement a menet aztán már én is eszedbe jutok? Még jó, hogy az én születésnapomat ünnepeljük és én maradok egyedül! – dühösen magyarázok és megszédülök a nagy tellegetésben.
- Jézusom! Te részeg vagy! Mennyit ittál? –tekintete döbbentbe megy át és aggódóba, de most túl dühös vagyok, hogy azzal foglalkozzak. Most nem érdekel semmi más.
- Épp eleget! Elegem van már, hogy mindig nekem kell lennem a jó kislánynak, hogy én figyelek arra, kivel mit teszek, de hogy velem mit tesznek, senki nem törődik. Egy évben csak egyszer van születésnapom, olyan rohadt nagy kérés lett volna, hogy együtt bulizzunk? Helyette te leléptél az első 10 perc után enyelegni! Csak egy napnak kellett volna rólam szólnia! Mikor veszed már észre, hogy szarsz a világra a tökéletes, gazdag jól nevelt pasid miatt? Ne legyél már ennyire szerelmes! – a dühös szavak csak úgy ömlenek belőlem, közben pedig forog a világ velem. A friss levegő teszi a hatását, lassan hányi is fogok, de egyelőre a düh és a csalódás minden mást elnyom.
- Courteney – hallom a bátyám hangját a hátam mögött. Gyorsan fordulok meg és beleszédülök. Éppen csak elkap, de lerázom magamról a kezét.
- Eszedbe jutott, hogy a húgodnak születésnapja van? Vagy azért hívtak, hogy megments az igazságérzetemtől? – mint az elmebetegek vihogok és sírok egyszerre.
- Részeg vagy. Menjünk haza – átkarol, de kitépem magam a kezéből és a másik irányba indulok.
- Cory hova mész? – Tasha hangja kétségbe esve cseng.

- El innen! – vissza se nézek, csak téblábolok előre. Néha összefolynak a dolgok előttem.
- Gyere vissza! Még sosem voltál részeg – nem tudom eldönteni, hogy kétségbe esett, vagy talán csak józanul gondolkodik. Ha most megfordulok nem lesz bátorságom elmenni. Csak egy estét akartam, mikor körülöttem forognak a dolgok. Megünnepelni a szülinapomat. Hogy a barátnőm egy kicsit velem is foglalkozzon. Szép dolog az igaz szerelem, de nem szabad emiatt eldobni a barátokat. A gyomrom forogni kezd.  Egy kuka mellett állok meg és hányni kezdek. Minden visszajön. Könnyek futnak a szemembe, ahogy a rekeszizmaim fájdalmasan összerándulnak. Nem kellett volna eljönnöm. A könnyeim már patakokban folynak, miközben a gyomortartalmam még visszafelé áramlik. Valaki a hajamat fogja össze és papír zsepit nyújt felém, mikor végzek.

- Most jobb? – kérdezi Tasha vádlón – ne légy hülye.
- Nem vagyok hülye – zokogva ülök le a járda padkájára – ne feledd el, hogy ha  Stephan elhagy ki az akinek az ajtaja nyitva lesz. A szerelem nem minden Tasha. Ne feledd el a régi életedet.
Már nem kiabálok csak mérhetetlen szomorúság cseng a hangomban.
- Légy boldog – suttogom, és még nézzük egymást. Nem tudom meddig. Hátat fordítok és könnyezve elsétálok. A hányásnak köszönhetően az elmém már tisztább. Istenem mit tettem. Ha most visszamegyek, elismerem, hogy túlreagáltam. Ne érzem úgy. Fogalmam sincs, merre megyek. Talán fel kéne hívnom a bátyámat. Azt hittem legalább nem felejti el, hogy milyen nap van ma. Pedig mindig is felnéztem a testvéremre. Don és köztem 5 év a korkülönbség. Apánk nem sokkal a születésem után meghalt, anya pedig 5 éve két héttel a tizennyolcadik születésnapom után.
A telefonom után kutatok a sötét utcán. Nem tudom merre jöttem, nem ismerem a környéket. Sehol egy lélek. Lepukkant házak mindenhol és szemét. A táskám kicsi, mégsem találom benne a telefonomat. A falnak csapódok és egy ütés kíséretében valaki kitépi a kezemből a táskát. A világ megint forogni kezd, de ezúttal nem az alkohol miatt. Az eső hidegen és erősen kezd esni. Fázom és félek, és nagyon fáj. Lecsúszok a fal mellett a földre és megadom magam a sötétségnek.
Valaki rázogat és a szemem lassan nyílni kezd.
- Jól vagy? – kérdezi az idegen és óvatosan megérinti az arcomat. Fáj a fejem, de a döbbenet jobban bekúszik az elmémbe, mint a fájdalom. Biztos vagyok benne, hogy ős az, aki tánc közben nekem simult. Bár az arcát nem ismerem, az érintését ezer közül is felismer. Mit keres itt? Utánam jött?
- I… Igen – dadogom és elmosolyodik: Szívdöglesztő a vigyora.
- Nem hallgatóztam, de hallottam és láttam merre indult. Kihalt környék és veszélyes ez egy fiatal nőnek – magyarázza – jöjjön, segítek.
A kezét nyújtja. Habozok, de elfogadom és talpra segít. Az esőtől csurom vizes vagyok. Zavartan húzogatom le a ruhám. Leveszi a kabátját és rám teríti. Csak az alkoholtól érzem ezt a fura vibrálást, vagy ő is érzi? Zavarba jövök a gondolattól. Most kezdem csak érezni, hogy ég a térdem. Lenézek és fájdalmasan felszisszenek. Biztos mikor a fal mellett lecsúsztam.
- Csúnyának látszik. Nem árt lemosni és fertőtleníteni. Nem messze van a hotelszobám. Bízhatsz bennem – csak nézek rá bambán és fogalmam sincs valóban bízhatok-e benne. Nagyon jóképű. Magasabb nálam, körülbelül egy fejjel. Fiatalnak és gondtalannak tűnik. Zöld szemei smaragdként ragyog ki az arcából. Még a lezser ruháján keresztül is látszik izmos felsőteste. Jelentéktelen  porszemnek érzem magam mellette, pedig nem vagyok csúnya. A karját nyújtja, és újra csak habozok, de elfogadom. Ha Tasha vagy a bátyám itt lenne, azt mondanák, elment az eszem. De nincsenek itt.

Courteney

Tasha

Don

Daniel

Ők

Az igaz szerelem igenis létezik...

***

Csak állok az utolsó sorban és elmerülök a múlt emlékeiben miközben mosolyom széles, és nézem, ahogy egymás után teszik, amit mondanak nekik. Aláírják a könyvet, gyűrűt húznak, igent mondanak. A fátyol fellibben és a húgom arca boldogságtól ragyog. 
Eszembe jutnak a régi emlékek. Mikor még izgatottan mesélte, kit is ismert meg. Mikor attól féltem, megint csak csalódni fog és bántja valaki. A félelmem addig tartott, amíg meg nem ismertem választottját és elég volt néhány óra, már tudtam, szereti. Tudtam, hogy az életét is odaadná a húgomért. Csillagot hozna neki az égről, ha Dorothy azt kérné. 
Elszomorodok egy pillanatra, mert nem értem, miért vannak olyan emberek, akik nem hisznek bennük. Nem hisznek a szerelmük erejében. Pedig csak rájuk kell nézni. Emlékszem, mikor először láttam őket együtt táncolni. egyikük sem volt profi táncos, de látszott rajtuk, hogy még a világ is megszűnt körülöttük. Csak ők voltak ketten. Mikor először láttam, ahogy megölelik egymást. Nem volt kétség, Frank szereti a húgomat. 
A szerelem olyan elemi erővel süt róluk, mint még soha. Mint a mesében. Mint csipkerózsika és az ő hercege.  Már akkor biztos voltam benne, hogy a jövőjük közös, mikor először láttam őket együtt. Csak pár hete alkottak egy párt. Mégis, valami fura erő, valami megmagyarázhatatlan dolog suttogta, ő Dorothy egyetlen igaz szerelme. 
Sokszor az emberek igazságtalanok. Nem látnak tovább az orruknál. Nem hiszem, hogy nem tudja bárki észrevenni, mennyire fontosak a másiknak. 
emlékszek mikor először kértem meg, vigyázzon a testvéremre. A vonatomra siettem. Mennem kellett én lehettem mindig ott. Csak annyi választ kaptam, hogy vigyázok. Tudtam, hogy igazat mond. Szemek nem árulkodhatnak úgy, ahogy az a szem árulkodott. 
Elég csak nézni, ahogy Frank Dorothyra néz. Csodálja, imádja, szereti. Keresztülmentek már annyi mindenen. Jón és rosszon. Az élet újabb és újabb akadályokat sodort eléjük, de együtt győztek le mindent. Támogatták egymást. Hiheti bárki, hogy nem valók egymáshoz, mégis most ott állnak a virágokkal díszített oltár előtt és megint csak azt látni, hogy ők csak egymást látják. 
Néha úgy gondolom, igaz szerelem nem létezik. Aztán eszembe jutnak ők, és ha mégis létezik, akkor az övék az. Egy egész élet áll még előttük. Harcok, amiket még meg kell vívniuk. Egymással, vagy a külvilággal. De tudom, hogy nem engedik el egymás kezét. Tudom, hogy a Nagyfőnök, bármilyen akadályt gördít eléjük, együtt fogják legyőzni. De én mindig, tisztes távolságból figyelem őket, hogy ha kell, fenéken billenthessem őket és újra, és újra azt mondjam, ti egymásnak vagytok teremtve. 
Miért? Mert hiszek bennük. Mert aki ennyire szereti a testvéremet, az rossz ember nem lehet. 

A szerelem ereje

Tudom, hogy ritkán van friss, de most itt az érettségi. Ahogy tudok hozom az olvasnivalót és egy hosszabb történettel is készülök nektek :)
Ha itt jártok hagyjatok nyomot :)
Jó olvasást :)

***

Lassan térek magamhoz. A szemhéjaim nehezek, a szám száraz. Hangokat hallok. Értem aggódnak. KI akarom nyitni a szemem, hogy szóljak, hogy lássák, itt vagyok, de nem mozdul. Mindenki értem aggódik. Sírás is jön. Próbálok az emlékeimben kutatni. MI történt? Hiába próbálok erőlködni, nem megy. Nem nyílik a szemem és nem tudom mi történt. A könnyek marni kezdik a szemem, de még azok sem csordulnak ki.
- Tudom, hogy fel fog ébredni – jön az édes hang és szinte dallamként kúszik a fülembe.
- A húgom erős lány.
Itt a nővérem. Velem van. Pedig azt hittem, nem kellek neki és biztos voltam benne, hogy utál. „Nőj már fel, mindig az-az idegesítő kislány maradsz” Kiabált velem. Pedig már nem vagyok kislány. Én is felnőttem. Miért bűn az, ha ragaszkodok a családomhoz? Miért baj, hogy érdekel a nővérem élete? Miért baj, hogy törődök másokkal?
De ki az a hang? Olyan… Nem is tudom. Hallani akarom még. Olyan jó hallani.  Valaki hírtelen megfogja a kezem, bizsergető. Vajon ő fogja? Kérlek, beszélj még idegen. Csendben van. Már nem beszél senki. Álmos vagyok. Aludnom kell.
Megint csak hangok. Zongora dallamok. Halkan, lágyan tölti be a levegőt. Ismerem! Ezt ismerem! De mi ez? Ki akarom nyitni a szemem, de sötét van, nem tudom kinyitni. Miért ilyen furcsa minden? Mi ez a sötétség? Kié ez a hang, ki beszélget a nővéremmel?
Megszólalni sem tudok. A cső sérti a torkomat és nem enged beszélni. Beszélni akarok. Felkelni. Hazamenni. Látni akarom az idegen arcát. Miért nem nyílik a szeme? Mozognom kell, akkor tudni fogják, hogy itt vagyok.
- Úgy érzem, mozdulok, de tudom, hogy csak az ujjam mozdult pár millimétert.
- Léna. Itt vagyok. Léna – az édes hang ismét hozzám szól, de a szemem még mindig nem nyílik.
- MI történt? – egy mély, idegen hang szólal meg. Őt biztosan nem ismerem.
- Megmozdult az ujja.
- Menjenek ki kérem – mondja a mély hang és szinte érzem a levegőben, hogy az édes idegen kimegy. Olyan, mintha nélküle más lenne a levegő. Pedig még érzem bódító illatát. Vizsgálnak. Szólongatnak. Nekik sem tudok válaszolni, pedig már kivették a csövet. Megint érzem az illatát. Visszajött.
- Hogy van?
- Jól reagál a gyógyszerekre. Lassan valóban fel fog ébredni.
Csukódik az ajtó és megint csend van. DE ő velem van. A kezemet fogja.
- Gyere vissza hozzám. Hiányzol mellőlem. Hiányzik az illatod és az érintésed – csak suttog, de a szavak beleégnek az elmémbe. Hiányzok neki. Mintha ő is hiányozna nekem. Látni akarom. Tudni, hogy ki ő.
- Szeretlek – suttogja, és mintha egy apró puszit éreznék a homlokomon.
A szemem. Érzem, hogy megmozdul. Fény szűrődik be egy apró résen. Szinte éget. Visszacsukom és egy újabb kísérletet teszek. Lassan, de biztosan nyílnak fel a pilláim.
- Lénám – hajol fölém egy férfi. Ő az édes hang tulajdonosa. Zöld szemekkel nézek szembe. Gyönyörű szemek. Gyönyörű arc. Engem vizslat. A tekintete aggódó. Csak nézem a szemeit.
Hírtelen képek villannak be. De a tekintetünk még mindig összekapcsolódik. Képek. Mintha videó lenne. Látom magam, ahogy az oltár elé sétálok. Mosoly ragyog az arcomon, boldognak érzem magam. Csodaszép ruhában sétálok ahhoz a férfihez, aki az imént épp szerelmet vallott nekem. Egymással szemben állunk és egymás kezét fogjuk. Elveszek a zöld szemében. Egyszerűen gyönyörűnek érzem magam attól, ahogy rám néz. Szerelmet látok a szemében és csodálatot. A gyomromban pillangók ezrei repdesnek. Szeretem. Biztos vagyok benne, hogy szeretem.
- Andy, akarod-e az itt jelenlévő Lénát feleségedül – kérdezi a pap és ő igennel felel.
Hírtelen kiszakadok a látomásból. Még mindig engem vizslat. Mint a villám úgy tér vissza az összes emlékem. A baleset, hogy elütött az autó. Andy, mikor megismerkedtünk. Minden emlékem újra az enyém.
- Úgy örülök, hogy itt vagy velem. Annyira megijesztettél – simít végig az arcomon gyengéden.
- Andy – suttogom halkan – csókolj meg kérlek.
Nem vár sokat. Olyan óvatosan csókol, mint még soha. Lassan és szerelmesen. Kapaszkodok bele, mintha az életem múlna rajta. Már tudom. Ő életem szerelme, amíg élek és a síron is túl.