Ha itt jártok hagyjatok nyomot :)
Jó olvasást :)
***
Lassan térek magamhoz. A szemhéjaim nehezek, a szám száraz.
Hangokat hallok. Értem aggódnak. KI akarom nyitni a szemem, hogy szóljak, hogy lássák,
itt vagyok, de nem mozdul. Mindenki értem aggódik. Sírás is jön. Próbálok az
emlékeimben kutatni. MI történt? Hiába próbálok erőlködni, nem megy. Nem nyílik
a szemem és nem tudom mi történt. A könnyek marni kezdik a szemem, de még azok
sem csordulnak ki.
- Tudom, hogy fel fog ébredni – jön az édes hang és szinte dallamként kúszik a fülembe.
- A húgom erős lány.
Itt a nővérem. Velem van. Pedig azt hittem, nem kellek neki és biztos voltam benne, hogy utál. „Nőj már fel, mindig az-az idegesítő kislány maradsz” Kiabált velem. Pedig már nem vagyok kislány. Én is felnőttem. Miért bűn az, ha ragaszkodok a családomhoz? Miért baj, hogy érdekel a nővérem élete? Miért baj, hogy törődök másokkal?
De ki az a hang? Olyan… Nem is tudom. Hallani akarom még. Olyan jó hallani. Valaki hírtelen megfogja a kezem, bizsergető. Vajon ő fogja? Kérlek, beszélj még idegen. Csendben van. Már nem beszél senki. Álmos vagyok. Aludnom kell.
Megint csak hangok. Zongora dallamok. Halkan, lágyan tölti be a levegőt. Ismerem! Ezt ismerem! De mi ez? Ki akarom nyitni a szemem, de sötét van, nem tudom kinyitni. Miért ilyen furcsa minden? Mi ez a sötétség? Kié ez a hang, ki beszélget a nővéremmel?
Megszólalni sem tudok. A cső sérti a torkomat és nem enged beszélni. Beszélni akarok. Felkelni. Hazamenni. Látni akarom az idegen arcát. Miért nem nyílik a szeme? Mozognom kell, akkor tudni fogják, hogy itt vagyok.
- Úgy érzem, mozdulok, de tudom, hogy csak az ujjam mozdult pár millimétert.
- Léna. Itt vagyok. Léna – az édes hang ismét hozzám szól, de a szemem még mindig nem nyílik.
- MI történt? – egy mély, idegen hang szólal meg. Őt biztosan nem ismerem.
- Megmozdult az ujja.
- Menjenek ki kérem – mondja a mély hang és szinte érzem a levegőben, hogy az édes idegen kimegy. Olyan, mintha nélküle más lenne a levegő. Pedig még érzem bódító illatát. Vizsgálnak. Szólongatnak. Nekik sem tudok válaszolni, pedig már kivették a csövet. Megint érzem az illatát. Visszajött.
- Hogy van?
- Jól reagál a gyógyszerekre. Lassan valóban fel fog ébredni.
Csukódik az ajtó és megint csend van. DE ő velem van. A kezemet fogja.
- Gyere vissza hozzám. Hiányzol mellőlem. Hiányzik az illatod és az érintésed – csak suttog, de a szavak beleégnek az elmémbe. Hiányzok neki. Mintha ő is hiányozna nekem. Látni akarom. Tudni, hogy ki ő.
- Szeretlek – suttogja, és mintha egy apró puszit éreznék a homlokomon.
A szemem. Érzem, hogy megmozdul. Fény szűrődik be egy apró résen. Szinte éget. Visszacsukom és egy újabb kísérletet teszek. Lassan, de biztosan nyílnak fel a pilláim.
- Lénám – hajol fölém egy férfi. Ő az édes hang tulajdonosa. Zöld szemekkel nézek szembe. Gyönyörű szemek. Gyönyörű arc. Engem vizslat. A tekintete aggódó. Csak nézem a szemeit.
Hírtelen képek villannak be. De a tekintetünk még mindig összekapcsolódik. Képek. Mintha videó lenne. Látom magam, ahogy az oltár elé sétálok. Mosoly ragyog az arcomon, boldognak érzem magam. Csodaszép ruhában sétálok ahhoz a férfihez, aki az imént épp szerelmet vallott nekem. Egymással szemben állunk és egymás kezét fogjuk. Elveszek a zöld szemében. Egyszerűen gyönyörűnek érzem magam attól, ahogy rám néz. Szerelmet látok a szemében és csodálatot. A gyomromban pillangók ezrei repdesnek. Szeretem. Biztos vagyok benne, hogy szeretem.
- Andy, akarod-e az itt jelenlévő Lénát feleségedül – kérdezi a pap és ő igennel felel.
Hírtelen kiszakadok a látomásból. Még mindig engem vizslat. Mint a villám úgy tér vissza az összes emlékem. A baleset, hogy elütött az autó. Andy, mikor megismerkedtünk. Minden emlékem újra az enyém.
- Úgy örülök, hogy itt vagy velem. Annyira megijesztettél – simít végig az arcomon gyengéden.
- Andy – suttogom halkan – csókolj meg kérlek.
Nem vár sokat. Olyan óvatosan csókol, mint még soha. Lassan és szerelmesen. Kapaszkodok bele, mintha az életem múlna rajta. Már tudom. Ő életem szerelme, amíg élek és a síron is túl.
- Tudom, hogy fel fog ébredni – jön az édes hang és szinte dallamként kúszik a fülembe.
- A húgom erős lány.
Itt a nővérem. Velem van. Pedig azt hittem, nem kellek neki és biztos voltam benne, hogy utál. „Nőj már fel, mindig az-az idegesítő kislány maradsz” Kiabált velem. Pedig már nem vagyok kislány. Én is felnőttem. Miért bűn az, ha ragaszkodok a családomhoz? Miért baj, hogy érdekel a nővérem élete? Miért baj, hogy törődök másokkal?
De ki az a hang? Olyan… Nem is tudom. Hallani akarom még. Olyan jó hallani. Valaki hírtelen megfogja a kezem, bizsergető. Vajon ő fogja? Kérlek, beszélj még idegen. Csendben van. Már nem beszél senki. Álmos vagyok. Aludnom kell.
Megint csak hangok. Zongora dallamok. Halkan, lágyan tölti be a levegőt. Ismerem! Ezt ismerem! De mi ez? Ki akarom nyitni a szemem, de sötét van, nem tudom kinyitni. Miért ilyen furcsa minden? Mi ez a sötétség? Kié ez a hang, ki beszélget a nővéremmel?
Megszólalni sem tudok. A cső sérti a torkomat és nem enged beszélni. Beszélni akarok. Felkelni. Hazamenni. Látni akarom az idegen arcát. Miért nem nyílik a szeme? Mozognom kell, akkor tudni fogják, hogy itt vagyok.
- Úgy érzem, mozdulok, de tudom, hogy csak az ujjam mozdult pár millimétert.
- Léna. Itt vagyok. Léna – az édes hang ismét hozzám szól, de a szemem még mindig nem nyílik.
- MI történt? – egy mély, idegen hang szólal meg. Őt biztosan nem ismerem.
- Megmozdult az ujja.
- Menjenek ki kérem – mondja a mély hang és szinte érzem a levegőben, hogy az édes idegen kimegy. Olyan, mintha nélküle más lenne a levegő. Pedig még érzem bódító illatát. Vizsgálnak. Szólongatnak. Nekik sem tudok válaszolni, pedig már kivették a csövet. Megint érzem az illatát. Visszajött.
- Hogy van?
- Jól reagál a gyógyszerekre. Lassan valóban fel fog ébredni.
Csukódik az ajtó és megint csend van. DE ő velem van. A kezemet fogja.
- Gyere vissza hozzám. Hiányzol mellőlem. Hiányzik az illatod és az érintésed – csak suttog, de a szavak beleégnek az elmémbe. Hiányzok neki. Mintha ő is hiányozna nekem. Látni akarom. Tudni, hogy ki ő.
- Szeretlek – suttogja, és mintha egy apró puszit éreznék a homlokomon.
A szemem. Érzem, hogy megmozdul. Fény szűrődik be egy apró résen. Szinte éget. Visszacsukom és egy újabb kísérletet teszek. Lassan, de biztosan nyílnak fel a pilláim.
- Lénám – hajol fölém egy férfi. Ő az édes hang tulajdonosa. Zöld szemekkel nézek szembe. Gyönyörű szemek. Gyönyörű arc. Engem vizslat. A tekintete aggódó. Csak nézem a szemeit.
Hírtelen képek villannak be. De a tekintetünk még mindig összekapcsolódik. Képek. Mintha videó lenne. Látom magam, ahogy az oltár elé sétálok. Mosoly ragyog az arcomon, boldognak érzem magam. Csodaszép ruhában sétálok ahhoz a férfihez, aki az imént épp szerelmet vallott nekem. Egymással szemben állunk és egymás kezét fogjuk. Elveszek a zöld szemében. Egyszerűen gyönyörűnek érzem magam attól, ahogy rám néz. Szerelmet látok a szemében és csodálatot. A gyomromban pillangók ezrei repdesnek. Szeretem. Biztos vagyok benne, hogy szeretem.
- Andy, akarod-e az itt jelenlévő Lénát feleségedül – kérdezi a pap és ő igennel felel.
Hírtelen kiszakadok a látomásból. Még mindig engem vizslat. Mint a villám úgy tér vissza az összes emlékem. A baleset, hogy elütött az autó. Andy, mikor megismerkedtünk. Minden emlékem újra az enyém.
- Úgy örülök, hogy itt vagy velem. Annyira megijesztettél – simít végig az arcomon gyengéden.
- Andy – suttogom halkan – csókolj meg kérlek.
Nem vár sokat. Olyan óvatosan csókol, mint még soha. Lassan és szerelmesen. Kapaszkodok bele, mintha az életem múlna rajta. Már tudom. Ő életem szerelme, amíg élek és a síron is túl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése