At lo levad - Nem vagy egyedül - 1. rész

A villódzó fények alatt a zene ütemére mozgok. Sosem tartottam magam jó táncosnak, most mégis úgy érzem enyém a táncparkett. Nem törődök azzal, ki az, aki esetleg figyel, vagy néz. Csak a zene van és én. Bár azt hiszem, bátorságomat annak a pár pohár epres vodkának köszönhetem, amit a  pultnál ittam. Nem egyedül jöttem, most mégis egyedül vagyok, bár már nem foglalkozok vele. Azzal sem foglalkozok, hogy lila lenge ruhám néha az illendőség határánál jobban felcsúszik, bár már eleve rövidebb, mint illene. Két kéz csúszik hátulról a csípőmre és hozzám simul. Nem nézem meg, hogy néz ki, de érzem, hogy piszokul izmos. Aki ennyire izmos, az nem is nézhet ki rosszul. Egyébként is, nem hozzámenni akarok, csak táncolok. Kemény férfiassága a fenekemnek feszül és már a nyakamat csókolja. Az alkohol mámora egyre jobban eluralkodik rajtam. 
- Eszednél vagy? – valaki elkapja a karomat és kifelé rángat. Most veszem csak észre, hogy a barátnőm az. Aki magamra hagyott, hogy egy kicsit szórakozhasson a barátjával. A levegőre rángat.
- Mond te normális vagy? – förmed rám és majdnem kiabál – épp, hogy csak nem húzattad meg magad ott mindenki előtt.
- Törődsz is te vele! Mi az lement a menet aztán már én is eszedbe jutok? Még jó, hogy az én születésnapomat ünnepeljük és én maradok egyedül! – dühösen magyarázok és megszédülök a nagy tellegetésben.
- Jézusom! Te részeg vagy! Mennyit ittál? –tekintete döbbentbe megy át és aggódóba, de most túl dühös vagyok, hogy azzal foglalkozzak. Most nem érdekel semmi más.
- Épp eleget! Elegem van már, hogy mindig nekem kell lennem a jó kislánynak, hogy én figyelek arra, kivel mit teszek, de hogy velem mit tesznek, senki nem törődik. Egy évben csak egyszer van születésnapom, olyan rohadt nagy kérés lett volna, hogy együtt bulizzunk? Helyette te leléptél az első 10 perc után enyelegni! Csak egy napnak kellett volna rólam szólnia! Mikor veszed már észre, hogy szarsz a világra a tökéletes, gazdag jól nevelt pasid miatt? Ne legyél már ennyire szerelmes! – a dühös szavak csak úgy ömlenek belőlem, közben pedig forog a világ velem. A friss levegő teszi a hatását, lassan hányi is fogok, de egyelőre a düh és a csalódás minden mást elnyom.
- Courteney – hallom a bátyám hangját a hátam mögött. Gyorsan fordulok meg és beleszédülök. Éppen csak elkap, de lerázom magamról a kezét.
- Eszedbe jutott, hogy a húgodnak születésnapja van? Vagy azért hívtak, hogy megments az igazságérzetemtől? – mint az elmebetegek vihogok és sírok egyszerre.
- Részeg vagy. Menjünk haza – átkarol, de kitépem magam a kezéből és a másik irányba indulok.
- Cory hova mész? – Tasha hangja kétségbe esve cseng.

- El innen! – vissza se nézek, csak téblábolok előre. Néha összefolynak a dolgok előttem.
- Gyere vissza! Még sosem voltál részeg – nem tudom eldönteni, hogy kétségbe esett, vagy talán csak józanul gondolkodik. Ha most megfordulok nem lesz bátorságom elmenni. Csak egy estét akartam, mikor körülöttem forognak a dolgok. Megünnepelni a szülinapomat. Hogy a barátnőm egy kicsit velem is foglalkozzon. Szép dolog az igaz szerelem, de nem szabad emiatt eldobni a barátokat. A gyomrom forogni kezd.  Egy kuka mellett állok meg és hányni kezdek. Minden visszajön. Könnyek futnak a szemembe, ahogy a rekeszizmaim fájdalmasan összerándulnak. Nem kellett volna eljönnöm. A könnyeim már patakokban folynak, miközben a gyomortartalmam még visszafelé áramlik. Valaki a hajamat fogja össze és papír zsepit nyújt felém, mikor végzek.

- Most jobb? – kérdezi Tasha vádlón – ne légy hülye.
- Nem vagyok hülye – zokogva ülök le a járda padkájára – ne feledd el, hogy ha  Stephan elhagy ki az akinek az ajtaja nyitva lesz. A szerelem nem minden Tasha. Ne feledd el a régi életedet.
Már nem kiabálok csak mérhetetlen szomorúság cseng a hangomban.
- Légy boldog – suttogom, és még nézzük egymást. Nem tudom meddig. Hátat fordítok és könnyezve elsétálok. A hányásnak köszönhetően az elmém már tisztább. Istenem mit tettem. Ha most visszamegyek, elismerem, hogy túlreagáltam. Ne érzem úgy. Fogalmam sincs, merre megyek. Talán fel kéne hívnom a bátyámat. Azt hittem legalább nem felejti el, hogy milyen nap van ma. Pedig mindig is felnéztem a testvéremre. Don és köztem 5 év a korkülönbség. Apánk nem sokkal a születésem után meghalt, anya pedig 5 éve két héttel a tizennyolcadik születésnapom után.
A telefonom után kutatok a sötét utcán. Nem tudom merre jöttem, nem ismerem a környéket. Sehol egy lélek. Lepukkant házak mindenhol és szemét. A táskám kicsi, mégsem találom benne a telefonomat. A falnak csapódok és egy ütés kíséretében valaki kitépi a kezemből a táskát. A világ megint forogni kezd, de ezúttal nem az alkohol miatt. Az eső hidegen és erősen kezd esni. Fázom és félek, és nagyon fáj. Lecsúszok a fal mellett a földre és megadom magam a sötétségnek.
Valaki rázogat és a szemem lassan nyílni kezd.
- Jól vagy? – kérdezi az idegen és óvatosan megérinti az arcomat. Fáj a fejem, de a döbbenet jobban bekúszik az elmémbe, mint a fájdalom. Biztos vagyok benne, hogy ős az, aki tánc közben nekem simult. Bár az arcát nem ismerem, az érintését ezer közül is felismer. Mit keres itt? Utánam jött?
- I… Igen – dadogom és elmosolyodik: Szívdöglesztő a vigyora.
- Nem hallgatóztam, de hallottam és láttam merre indult. Kihalt környék és veszélyes ez egy fiatal nőnek – magyarázza – jöjjön, segítek.
A kezét nyújtja. Habozok, de elfogadom és talpra segít. Az esőtől csurom vizes vagyok. Zavartan húzogatom le a ruhám. Leveszi a kabátját és rám teríti. Csak az alkoholtól érzem ezt a fura vibrálást, vagy ő is érzi? Zavarba jövök a gondolattól. Most kezdem csak érezni, hogy ég a térdem. Lenézek és fájdalmasan felszisszenek. Biztos mikor a fal mellett lecsúsztam.
- Csúnyának látszik. Nem árt lemosni és fertőtleníteni. Nem messze van a hotelszobám. Bízhatsz bennem – csak nézek rá bambán és fogalmam sincs valóban bízhatok-e benne. Nagyon jóképű. Magasabb nálam, körülbelül egy fejjel. Fiatalnak és gondtalannak tűnik. Zöld szemei smaragdként ragyog ki az arcából. Még a lezser ruháján keresztül is látszik izmos felsőteste. Jelentéktelen  porszemnek érzem magam mellette, pedig nem vagyok csúnya. A karját nyújtja, és újra csak habozok, de elfogadom. Ha Tasha vagy a bátyám itt lenne, azt mondanák, elment az eszem. De nincsenek itt.

Courteney

Tasha

Don

Daniel