Szülinapi ajándék

Sziasztok, az a helyzet, hogy eredetileg ezt is egy kis novellának szántam, de el tudnék képzelni hozzá folytatást! Szóval aki olvassa, írja le a chatbe, hogy igen jöhet a folytatás? avgy maradjak a kis novelláknál :D

 

***

Mikor jön már? Izgatottan nézem az érkezési terminálon a kaput. Időközönként kinyílik, és rengeteg ember özönlik ki rajta. Aztán újra becsukódik és percekig semmi. Idegesen állok egyik lábamról a másikra. Látni akarom már, és átkarolni a nyakát, hozzábújni, újra érezni az illatát. Az ajtó megint nyílik. Szinte semmit sem látok annyi ember jön kifelé. Hiába a magas sarkú, lábujjhegyre állok, és a nyakam nyújtogatom, hogy többet lássak. Csüggedten ereszkedek vissza, mikor már azt hiszem, ezúttal sem jön ki az ajtón, aztán egyszer csak mégis feltűnik. Barna haja kócosan összevissza áll. Biztos vagyok benne, hogy aludt. Farmerban van és fekete ingben, ami a kellő helyeken feszül rajta, így kiemelve izmos alakját. Kutakodóan néz körbe és szeme szinte felragyog, mikor a tekintetünk összekapcsolódik. Az embereket kikerülve szaladni kezdek, és mint egy tornádó, olyan erővel csapódok a nyakába. Laza mozdulattal a földre ejti a sport táskáját és olyan szorosan ölel magához, hogy azt hiszem, menten összetör. A mellkasába fúrom az arcom és belélegzem szédítő illatát. Istenem, de hiányzott. Több mint egy hónapja nem érezhettem már. Néhány könny gyűlik a szemembe, és már nem akarom visszatartani. Elkap a sírás és hagyom.
- Itt vagyok – suttogja a fülembe és a hátam simogatja – visszajöttem.
Még él bennem a túl élénk emlék arról, hogy majdnem elveszítettem. A telefon, hogy fegyveresek tartják fogva. Gyengéden az állam alá nyúl és felemeli a fejem, hogy ránézzek. Az arcomra teszi a kezét és hüvelyk ujjával letörli a kibuggyanó könnycseppeket.
- szia – suttogja és elmosolyodik.
- Szia – mosolygom hüppögve.
- Nagyon hiányoztál – szorít ismét magához és a fejét a nyakamhoz dugja. Belélegzi az illatomat és egy jólesőt sóhajt – vigyél haza.
Kézen fogva sétálunk ki a kocsimhoz. Bedobja a cuccát hátra és beül az anyósülésbe. Indítok és már ki is sorolok a forgalomba.
- Mi az? – kérdezem és vetek rá egy gyors pillantást. Mióta elindultunk a reptérről folyamatosan néz, keze pedig a térdemen nyugszik.
- Iszom a látványodat – mosolyog azzal a szívdöglesztő mosolyával. Ismét eszembe jut, hogy majdnem elveszítettem. Ismét egy könnycsepp buggyan ki a szememen. Eddig semmi bajom nem volt. Azt hiszem a félelem és a megkönnyebbülés most jön ki rajtam.
- Hé, nehogy sírj. Itt vagyok – egy piros lámpához érünk. Megfogom az inge gallárját és magamhoz húzom. Csókolom, mintha az életem múlna rajta.
- Inkább menjünk haza – suttogja, és csak most veszem észre, hogy a lámpa zöldre váltott. Már nem vagyunk messze, és egyre jobban vágyom arra, hogy csak ketten legyünk.
Bekanyarodok és megállok a felhajtón. A házunk előtt. A mi házunk. Még segített beköltözni, de már egyedül kellett berendezkednem, mert a munkája elszólította. Életem első olyan háza, amit azzal együtt birtokolhatok, aki az egész szívem birtokolja. Gondolatban elmosolyodok, ha eszembe jut az ajándékom neki. Ma van a születésnapja. Nem szerveztem neki semmi, csak magamnak akarom ma este. Végre ennyi idő után. Egy pillanatra megállunk az ajtó előtt és egy gyors csókot nyomok az ajkaira. A szomszédban nyílik az ajtó és az ott lakó néni kíváncsiskodva áll ki a teraszra. Most nem törődök vele. Csak kézen fogom a szerelmemet és bemegyünk. A táska az ajtó mellett landol és én megint csak a karjaiba bújok. Eszembe jut, mikor telefonáltak a túszejtésről a bankban. Tudtam, hogy ő is abban a bankban van. Hosszú órákon keresztül kellett aggódnom érte. Aztán jött a hívás, amit megkönnyebbültem. Egészben, sérülés nélkül kijutott. A konyhába vezetem. Az asztalt szépen megterítettem mielőtt elmentem. Középen két szál gyertya, a tányérok egymással szemben és a szalvéta művészien hajtogatva a tányérokon. Középen egy szál Rózsa. És a tányérja mellett egy borítékban az ajándéka.
Megmelegítem az ünnepi vacsorát és megvacsorázunk. Beszélgetünk, és véletlenül sem engedjük el a másik kezét.
- Kibonthatom? – kérdezi izgatottan, miután a desszertet is megettük.
- Olyan, vagy mint egy gyerek – kacagok fel és ő máris ráveti magát a borítékra. Feltépi és a tartalma láttán nagyra nyílt szemekkel döbbenten néz rám. Szent ég! Nem örül neki! Érzem, hogy minden vér kifut az arcomból. Most mihez kezdjek. Feláll és odasétál hozzám. Felhúz magához és a döbbenet helyére lassan széles mosoly kúszik. Nagyot szusszanva fújom ki a levegőt. Észre sem vettem, hogy benntartottam. Hírtelen magához húz, aztán már meg is pörget, végül egy szerelmes csókban forrunk össze, megpecsételve szerelmünk gyümölcsét.

Karácsony gyerekszemmel

Sziasztok, egyes olvasóknak biztos ismerős ez a történet egy kicsit más szemszögből a másik blogomról. Szóval ez nem a véletlen műve :D
Jó olvasást :D

 

***

 

 

 

Nem tudom, merre induljak. Merre találom az Északi- sarkot? Apukám azt mondta, hogy a Mikulás jó barátja a Jézuskának. A mikulás pedig az Északi-sarkon lakik. Meg kell kérnem, hogy szóljon a Jézuskának, hogy most nem szeretnék ajándékot. Megígérem neki, hogy jó leszek, csak anyukám és apukám ne váljon el. Mindjárt karácsony. Ha anyukámmal elköltözünk, a Jézuska honnan fogja tudni, hol talál meg?
A barátom azt mondta, hogy ha a szülők veszekednek, akkor el is válnak, és nekem anyukámmal kell mennem. Nem szeretnék elmenni otthonról.
Szóval, amíg az óvó néni nem figyelt, addig gyorsan elszöktem. Talán a Mikulás segít nekem. Nem szeretnék ajándékot sem, csak anyukámat és apukámat. Ha el kell menni, akkor apukám nem lehet velünk és lehet, hogy még fenyőfát sem hoz a Jézuska. A nagytesóm megígérte nekem, hogy az ő Jézuskája majd hoz nekem egy olyan babát, amit szeretnék. Ő már nagyon nagy és nagyon okos. De nem értem, akkor most mindenkinek külön Jézuskája van? Megkérdeztem tőle is, de azt mondta „majd ha nagy leszel megérted”. A nagyok sokszor mondják ezt, pedig már én is nagy vagyok. Már öt éves vagyok.
Régóta sétálok, már biztos közel van a Mikulás.
- Szia, nem tudod, hol van az Északi-sarok? – a fiú kinevet. De miért? Pedig én még köszöntem is.
- Menj haza kis pisis – még mindig nevet és tovább megy. Nem is vagyok pisis. Beszélnem kell a Mikulással. Nagyon fontos. Hát akkor majd egyedül találom meg. A sok néni meg bácsi nem is foglalkozik velem, csak sietnek. Nekem is sietnem kell, holnap már karácsony. Oh! Ott jön a Mikulás!
- Te az igazi Mikulás vagy?
- Szia, kicsi lány. Én csak az igazi Mikulás segédje vagyok. Hol vannak a szüleid? – ő nagyon kedves.
- Hát, akkor nekem sietnem kell – és már szaladok is tovább. De elfáradtam. Még mindig nem értem oda. Éhes vagyok. Fázom és hiányzik az anyukám és az apukám. Már sírok és felmászok egy padra. A mikulást sem találtam meg és már haza sem tudok menni és már sötét is van. Félek. Anyukám biztos mérges lesz rám. Talán ki is kapok.
- Hát te? Hol vannak a szüleid? – egy rendőr bácsi ül le mellém.
- A Mikulást akartam megkeresni, hogy szóljon a Jézuskának, hogy anyukám és apukám ne váljon el. De már nem akarok az Északi-sarkra menni. Anyukámhoz szeretnék menni.
- Gyere, megkeressük anyukád – a bácsi kézen fog és a nevemet is megkérdezi. Már nagy vagyok, meg tudom mondani neki. Nagyon kedves. Egy házba megyünk, ahol még több rendőr bácsi van. Kapok csokit, meg meleg teát. A kedves bácsi azt is mondja, hogy attól, hogy a szüleim veszekedtek, nem biztos, hogy el is válnak. És hogy a Jézuska mindenkiről tudja, hogy hol van. Azt mondja, haza visz. egy kicsit még a szirénát is bekapcsolja, mert anyukámék már biztos nagyon várnak.
Mikor csengetünk apukám nyit ajtót, anya meg sírva szalad hozzám.
- Anna, hol voltál!? – anya össze-vissza ölelget. Össze fog törni.
- A Mikulást kerestem, hogy szóljon a Jézuskának, hogy ne váljatok el: apa azt mondta, ők barátok – anya letörli az arcomról a könnyeket és apa is megölel. Nem kapok ki.,
- Jaj, kicsim, nem fogunk elválni anyuval.
Hu, nagyot sóhajtok. De akkor igazán kaphatnék egy kistesót. De ezért már nem indulok el a Mikuláshoz, mert elfáradtam. Anya finom vacsit csinál nekem és jó nagy habot is kapok a vízbe fürdésnél. Apa mesét olvas nekem az ágyba. Apa azt mondta, biztos, hogy ide is jön a Jézuska. Fát is hoz, meg minden. De abban anya se biztos, hogy tud-e kistesót hozni. Talán ő sem tudja?
De már aludnom kell, ha nem alszok, sosem lesz reggel. Pedig holnap lesz karácsony.



A szeretet ünnepe

Sziasztok, a mai nap folyamán túlvagyunk egy iskolai ünnepségen. Életemben előszőr szerepelhettem valamiben, oylasvalamivel, amit én alkottam.
Az izgalom eluralkodott rajtam. Több mint 400 ember nagyon sok.
Mégis elértem, hogy figyeljenek. Rám figyeltek, arra amit mondok, amit én írtam.
Mosolygo arcokat és könnyes szemeket láttam.
A dícséretek pedig, mindennél többet jelentettek.
Fantasztikus élmény volt

:D

 

***

 

Karácsony van, és én egyedül ülök a fa előtt. Alatta becsomagolt ajándékok. Aprók, de a szívem-lelkem benne van. Mindhiába. Egyedül vagyok. A fa szépen feldíszítve, méltóságteljesen pompázik. Akár csak kiskoromban most is befekszek a fa alá. Hunyorogva nézek fel. A fények elmosódnak és valahogy még szebbnek tűnik. Megcsillannak a szaloncukor papírok, az üveggömbök. Az angyalok a fán egy pillanatra életre kelnek. A fenyő illata szétterjed a lakásban. Az asztalról alma és fahéj illat száll a párologtatóból. Csupa-csupa karácsonyi dísz. Minden meg van, de mégsem. Csak majdnem minden. Az érzés hiányzik. Az az érzés, mikor nem az számít, mi az, ami a fa alatt van, mikor nem az értéke számít, hanem, hogy mekkora szívvel adták. Az érzés, amit szeretetnek hívnak.
Gyerekkén mindig azt hittem, minden úgy marad, ahogy lenni szokott. Szenteste napja a nagyszülőkkel, nagy családi ebéd és az öröm, ami a fellegekbe repített minket, mikor a Jézuska meghozta az ajándékot. Az évek elteltek és már nincs kihez menni karácsony reggelén. Már nincs meg a varázs. Nincs meg a megszokott menetrend, ami varázsossá tette az ünnepeket. A karácsony egy nap lett a többi közül. Sokan aznap is dolgozni rohannak, ahelyett, hogy a családjukkal lennének. A családokat nincs, ki összefogja. A gyerekek már nem azt nézik, milyen fantasztikus is az ajándék, hanem, hogy minél nagyobb, minél több, minél drágább legyen.
Mint már évek óta, a fenyőt idén is egyedül díszítettem. Azt utolsó pár dísznél, a testvérem robogott ki a szobájából. Egész nap ki sem jött onnan. Pedig szenteste napja van.
- Hová mész? – kérdezem, mikor feltűnik, hogy cipőt és kabátot vesz.
- El – a válasz tömör és lázadó épp, mint egy tinié.
- De hát karácsony van – meglepődök, és alig bírom könnyek nélkül kimondani ezt a pár szót. Tudom, hogy bizonyos emberek nélkül már más a karácsony, de nem számoltam vele, hogy elmegy.
- Na és?
Szólnék, de az üres ajtót nézem csak. Leroskadok a fotelba és összetörve érzem magam. Tényleg egyedül vagyok. A családom már csak a testvérem és a kislányom, de ő is most az apukájánál van. Most jövök rá igazán, mennyire hiányoznak a szüleim, a nagyszüleim. Pedig hányszor mondtam rájuk rosszat, hányszor volt, hogy a hátam közepére sem kívántam őket, de Isten látja lelkem, annyira hiányoznak. Szeretném visszapörgetni az időt. Csak még egy ölelést, csak még egy karácsonyt velük. De nem lehet. A sok mese, amit elmeséltek. A szeretet, ami nagymamám arcára ült ki mikor azt mesélte, mennyire szegények voltak, de mégis mekkora szeretettel ünnepelték a karácsonyt. Még fenyőjük sem volt. Fenyőágat szedtek és a dédi papa egy seprűnyélbe fúrta őket. A polchoz sétálok, és egy fotóalbumot veszek le. Karácsonyi képek sorakoznak benne. Abból az időből, mikor még értelme volt a karácsonynak. Emberek, akik már nem lehetnek köztünk, széles mosollyal néznek rám a képekről. Elmerülök a múltban, miközben lágy zene szűrődik be az utcáról. Éneklő gyerekek. Milyen szépen szól. Nálam is csengetnek. Ajtót nyitok nekik és hallgatom, ahogy tiszta gyermeki hangjuk csendül és egy kis vidámságot hoznak az ünnepi estébe. Egy sor szaloncukrot osztok ki nekik és ők értetlenül néznek rám. Azt hiszem nem erre számítottak. Hol van már az az idő, mikor a csokinak örültek a gyerekek. Udvariasan elköszönnek és tovább állnak. Visszaindulok a képeimhez, mikor újra csengetnek. Talán visszajött valamelyik kisgyerek? Értetlenül nézem a húgomat az ajtóban. Vajon miért csengetett?
- Sajnálom – szólal meg azonnal és be is jön. Könnyes az arca. Sírt. Szó nélkül ölelem meg.
- Mi történt?
- Egy bácsi – szipogja – egyedül ült a hidegben és sírt. Leültem mellé. Egyedül volt és éhes volt. A felesége meghalt, ő pedig az utcára került. A lánya hallani sem akar róla, mert hajléktalan. Láttam a fájdalmat az arcán, hogy hiányzik neki a felesége. Elmesélte, hogy minden karácsonyt megünnepeltek régen és nem volt baj, ha csak szalonna jutott az asztalra. Azt kérte legyek a családommal amíg tudok. Egyszer csak autó állt meg mellettünk és a lánya volt, hogy hazavigye. Nekem te vagy a családom. Szeretlek – sírja a nyakamba és én is elsírom magam. De az ajtó megint nyílik. Értem már miért nem volt a testvéremnek kulcsa.
- Anyukám – a kislányom szalad be és veti magát a lábaimra. Mögötte az édesapja, életem szerelme.
Mosolyogva kapom fel a karjaimba és kicsi kezével letörli a könnyeimet. Ő is közelebb lép és átkarol minket.
- Sajnálom. Annyira sajnálom. Sosem tudnék nélkületek élni – suttogja a fülembe és megcsókol.
- Boldog karácsonyt! – ugrál a kislányunk, mikor lerakom a földre és az ajándékait bontja. Csak figyelem a boldog arcokat. Mosoly mindenhol. A ház élettel telt meg. Együtt a családom. Elmorzsolok egy könnycseppet. Mégis csak van értelme a szeretet ünnepének.
- Boldog karácsonyt – suttogom boldogan és a családom közé ülök.

A legszebb csoda

Rám néz, és én máris elolvadok tőle. Hatalmas kék szemeivel kíváncsian fürkész. A hangok ismerősek neki és mikor egy újabb ismerős hangot hall, szélesen elmosolyodik. A hintaszékben ülök, a karomba tartom és ütemesen hintázok előre és hátra. Nézem, ahogy egyre nagyobbakat pislog, és nem bírok betelni a látványával. Nyújtózik egyet és kicsi pillái megadják magukat. Lecsukódnak és egy szusszanás jelzi, bizony édes álmot alszik.
- Régóta vártunk kicsi lány – suttogom neki és egy puszit lehelek a homlokára.
Eszembe jut, tini lányként mennyire nem értettem, hogy képes annyi nő eldobni magától a legcsodálatosabb dolgot az életben, pusztán azért, mert nem akkor érkezett mikor kell. És végignéztem sok nőt, akik kínkeserves fájdalmakat éltek át, mert ő nekik nem adatott meg. Házasságok, amik a porba hulltak és házasságok, amik csak erősebbek lettek. Minden alkalommal, mikor egy hasonló helyzettel találkoztam, elmormoltam egy imát. „Istenem, add, hogy nekem ne kelljen átélnem ezt” Az évek teltek, az életem pedig kerekedni kezdett, abban a hitben, lassan én is átélhetem. De minden imám hiábavaló volt. Az idő telt én pedig egyre idegesebb lettem. „Ne görcsöljetek” „Majd jön, ha kell” a tanácsok nem nyugtattak minket.
Nem értettem, mit tettem, mit tettem, ami miatt szenvednem kell. Évek teltek el a semmibe. A boldogságban elfeledett képek tértek vissza a régmúltból, mikor az ilyen embereket sajnáltam és imádkoztam.
Egy kéz simul a vállamra és gyönyörű barna szemekbe nézek bele. Egy csókot kapok és az édesen szuszogó kincsünk is kap tőle egy puszit. A szívem túlcsordul a boldogságtól. Sosem gondoltam, hogy lehetek ennyire boldog valaha. Mindig azt mondják, minden csoda csak három napig tart. És én elhittem. De ez a csoda már 3 hónapja tart.
- Miért nem teszed bele az ágyába? – kérdezi lágyan és a szerelem, amivel a lányunkra néz, szinte tapintható. Az ágy felé nézek, ami a halványlila fal mellett áll, fehér baldachinnal. Az ajtón szivacsbetűk jelzik, ez a szoba bizony a kis Lia szobája.
- Tartom még egy kicsit – a szemem visszatér a lányomra és ismét csak nézem.
A kis csoda egy telefonhívás után csöppent a világunkba és ő kellett ahhoz, hogy végre teljesen kerek legyen minden. Úgy gondoltam, nem szép dolog csak úgy eldobni magunktól ezt a csodát, de most mégis örülünk, hogy valaki megtette és mi mondhatjuk azt, ez a kislány a mi lányunk. Mi fogunk mellette ülni, ha beteg lesz, mi fogjuk felemelni, ha elesik. Az első lépések, az első szavak, az első anyák napja és minden más első és sokadik alkalom nekünk fog szólni. Minket fog anyának és apának hívni és bizony mi leszünk a szigorú szülők akkor is, mikor majd évek múlva azt mondjuk „tízre bizony itthon vagy” Mi fogjuk kapni a „jaj, már anya” vagy éppen „jaj, már apa” megjegyzést. Nekünk kell átélni a tini kort vele, megvigasztalni az első szerelmi csalódás után, és nekünk kell sírva ülünk a templom első sorában mikor ő fehér ruhában örök hűséget fogad majd annak a férfinak, akivel az életét le akarja élni. Mennyi minden van előttünk. Milyen sok idő, mégis olyan kevés. Észre sem fogom venni és bizony minden eltelik. Megöregedett vénasszonyként fogom nézni majd, ahogy ő ringatózik a megöregedett hintaszékben karján az unokánkkal. Egy jóleső sóhaj szakad fel a tüdőmből, amitől az ölemben lévő kis tündérke összerezzenik. Ideje, hogy a saját kis ágyikójában aludjon, különben sosem fog a saját ágyában aludni. Óvatosan, hogy még véletlenül se keltsem fel, lefektetem. Betakarom és meggyőződök róla, hogy tovább alszik. Szívem szerint el sem mozdulnék mellőle. Még így sem, hogy a szemeim majd leragadnak. De életem legszebb munkája, hogy őhozzá fel kell kelnem éjjelente és hogy neki gondját kell viselnem. Egy új élet, aki számít rám, aki számít az édesapjára. Aki fényt hozott a sötétségbe. És akitől alig várom, hogy halhassam végre életem legszebb szavát, hogy ANYA.

 

 

Emlékek

Csak egy ablak. Ennyi, ami a külvilágtól elválaszt. Egy ablakpárkány, ami a fűtött szobában kényelmet nyújt. Csak bámulok az átlátszó üvegen kifelé és gondolatok kusza sora kavarog a fejembe. Magamra húzok egy plédet és csak bámulom a fagyos időt odakint. A hópelyhek az ablakra és külső párkányra hullnak. Milyen különös. Tulajdonképpen olyan egyformának tűnnek, de ha jól megnézzük őket, mindegyik különbözik. Vannak szebbek, vannak egy kicsit csúnyábbak, de a maguk módján épp olyan tökéletesek, mint a többiek. Akárcsak az emberek. Egyformák vagyunk, mégis különbözőek, mégis tökéletesek a magunk módján. Vannak, akiktől az életünk jobb lesz. Előfordul olyan, akire egész életünkben hibaként gondolunk, hogy bárcsak ne ismertük volna meg. Az élet tele van hibákkal. Mégis, ha jól meggondoljuk, a hibák sorozata kihozhat valami jót.
Nem érzem magam tökéletesnek. Magam is egy hiba vagyok. Hibázok. Sokat. Elvesztek miatta embereket. Akikből később csak az emlék marad, és életem végégig rághatom magam azon, mi lett volna ha… Ha másképp mondom? Ha inkább nem mondom? Vagy ha kimondom? Nem tudom. Becsukódott az ajtó. Meg kell várnom, hogy kinyíljon az ablak. Így van ez nem? Egy ajtó becsukódik, egy ablak kinyílik helyette. Az utcán vidáman játszó gyerekek élvezik az első hót. A hógolyók csak úgy repkednek. A szánkók sebesen siklanak a kacagó gyerekekkel. Egy kislány csapódik egy félig kész hóemberbe. A körülötte lévők harsogva nevetnek, ami engem is mosolyra késztet pár pillanatra. Talán ki kéne mennem. Nem. Túl hideg van. A takaró és a meleg tea a kezemben tökéletesen megteszi. A húgom mellettem ugrál. Anyut nyúzza, hogy vigye ki szánkózni. „Emma már sötétedik” jön a meggyőző válasz, de ezúttal a sötétség félelme nem tántorítja el a testvérem. „Kérlek anyu, úgy szeretlek” A hízelgő kéréstől mindenkinek felolvadna a szíve, de a mai szánkózás elmarad. Ő életem értelme. Szebbé teszi a mindennapjaimat, már négy éve. Még mindig elevenen él bennem az emlék, mikor anyu először adta a kezembe. Mikor először fürdethettem, mikor először mondta ki a nevemet. Bármilyen nehéz egy napom, elég egy tiszta gyermeki mosoly tőle és már nincs semmi baj. Elég egy ölelés és néhány pillanatra én is úgy érzem, játék minden. Aztán visszacsöppenek az élet rideg valóságába. Ahol az emberek elszaladnak egymás mellett. Magukkal foglalkoznak és még néhány jó szavuk sincs a másikhoz. A takaróm csúszik. Lenézek és nevetve veszem észre a húgomat. Felhúzom magamhoz az ablakba és már ketten kuporgunk a pléd alatt. A csendességem rá is rá ragad és nézzük a hóesést. Elbűvölve nézi a hópelyheket. Néha az orrát is odadugja az üveghez, hogy jobban láthassa. Nagy kék szemei szinte ragyognak. Arcán hatalmas mosoly. Imádom nézni, mennyire gyermeki, mennyire ártatlan. Egy csöppség, akit még nem rontott el a világ. Számára minden érdekes és minden csodálatos. Ő az én ablakom.
- Szomorú vagy megint? – kíváncsian néz rám.
- Nem Emma, nem vagyok szomorú – tudom, hogy ez nem a megfelelő válasz. Ő csak kicsi, de nem buta.
- Ne szomorkodj. Majd én vigyázok rád – szentül hisz abban, amit mond. ÉS azt hiszem, részben igaza is van. A szeretet bármitől megvédhet. A szeretet vigyázhat ránk, és ha van kit szeretünk, vagy van ki szeret minket, már nem vagyunk magányosak.
- Tudom húgi – puszilom meg és elejtek egy mondatot, ami az én életemben is meghatározó volt – Nagyon szép vagy.
Eljött az ideje, hogy kiszálljak az ablakból. Magammal emelem őt is és ma felmentem édesanyámat az esti meseolvasás alól. Ágyba fektetem a család legkisebb tagját.
- Alexa? Vigyáz rám a nagyi? – kérdezi, és egy hatalmasat ásít.
- Mindig vigyáz ránk – suttogom és egy puszi után magára hagyom, hogy az álommanók utolérjék.
Most már csendesen emlékezhetek arra a személyre, aki mindennél többet jelentett nekem. Amire csak akkor jöttem már rá, mikor már nem ölelhettem többet magamhoz. Mikor már nem hallhattam többé azt a mondatot, amit soha, egyetlen ember sem fog úgy mondani, mint ő. Amit soha, senkinek nem fogok elhinni többé. Mindent megadnék azért, hogy még egyszer utoljára halljam tőle „olyan szép vagy kislányom” Egy pillanatra mintha végigsimítana a hajamon.
Mami, ugye vigyázol ránk?

A szeretet ereje

Kedves olvasóim!

Üdvözöllek a bolgomon, már egy másik blogon, olvashatjátok írásaimat, amik egy sorozattal kacsolatosak, ezek azonban önállóak. Rövidebbek, hosszabbak. Remélem elnyeri tetszéseiteket. Rögtön nyitótörténetnek egy oylat hozok, amivel egy részt zártam le az életemben, de ugyanazzal a személlyel kezdtem meg az új részt is.
Neki ajánlanám ezt a történetet. Életem meghatározó része marad, mert a távolság a lényeg, hanem a szeretet.

 

 

 

***

 

 

 

Dermedten áll előttem és néz. Végre észrevett. Nem reagál, hitetlenkedve bámul. A másodpercek hosszúnak tűnnek. Talán túl hosszúnak. Gyerünk, mondj már valamit? Könyörgök hang nélkül. Kezdek elbizonytalanodni, talán rossz ötlet volt, talán nem kéne itt lennem. Lehet, hogy nem akarja, és ezzel elrontom a napját. Ez az ő napja. Visszanyelem a könnyeimet, pedig előtte sosem titkoltam őket.
- Istenem! – suttogásra futja csak tőle. A soha nem hallott mondat megijeszt. Ő sosem mond ilyet. Sosem venné a szájára őt. Megijedek, de aztán minden tovább száll azzal a lendülettel, amivel nekem csapódik. A lábamat hátrateszem, hogy megtámasszam magam és fogadom az ölelését. Azt az ölelést, ami még sosem volt ennyire szoros. Karjaim köré fonom, és csak ölelem, engedem, hogy néhány könnycsepp kifolyjon, de nem jön több. Nem tudom miért. Talán a gondolatok, amik szinte ordítanak elmémben. A megkönnyebbülés gondolatai. „Itt van” Itt vagyok” „ölel és én ölelem” „talán örül nekem” Az ölelés csak tart. Érzem, hogy remeg. Talán a visszafojtott érzelmek.  Remélem, nem én leszek, aki miatt sírni fog. Fájnának a könnyei. Túl sok fájdalmat okoztam neki. Túl sok fájdalom mindkettőnknek. Mégis itt vagyok. Ez az ő napja és nekem minden vágyam, hogy láthassam így. Ahogy van. Hogy osztozhassak vele és részese lehessek, ha többnek nem, csak ennek a napnak. Nemrég teljesen meggyőződve, összeomolva tettem a mindennapjaimat. A fájdalom a kétségbeesés és a bizonytalanság mindennaposak lettek. „Tegyem?” „Ne tegyem?” „Ő mit érez?” „Akarja még” „Mindig a húgom marad” Nem lett volna olyan nap, hogy a gondolatok ne furakodtak volna az elmémbe. Olvasás, írás, alvás, tanulás. Minden, ami eltereli a figyelmem, amitől eléggé kifáradtam, hogy ne tudjak gondolkodni.
Írt. Egyszer csak írt és én, mint egy jégverem úgy viselkedtem vele. A bűntudat és a fájdalom, viselkedésem, miatt ismét tüskék rózsaként ölel körül. Olyat tett, amit ritkán és én mégsem mondtam azt, amit a szívem kiabált. Akkor éjjel fogadtam meg, nem számít, ha bármikor is sérülök, de azt kell tennem, amit a szívem diktál. Semmi mást. Nem számít, hogy mit mond az agyam. Mit súg valami rosszindulatú hang, én mindig a szívem után fogok menni. A harc, amin átmentem, nem volt kicsi, de nem érdekelt. A szívem azt súgta, „tedd meg” „ott kell lenned”. Azt hittem sosem láthatom többé, nem lehetek többé a testvérem mellett, mégis itt vagyok. A szívem jót súgott. Nem bántam meg, hogy rá hallgattam. Az ár nagy volt, de minden megérte. A barátság, szorosabb, mint minden más. Nem hibázhatunk. Ezúttal nem. Nincsenek tüskék, a sebek gyógyulnak és nem mástól, csak a szeretet erejétől. Hisz azt mondta, mindig szeret. Szüksége van rám. A gondolat, hogy azt hittem nem kellek, téves volt.
Beszélgetünk és látom a tekintetében az érzéseit. Mikor lett ilyen érzékeny? Fáj neki. Nem harcoltam, pedig kellett volna. A távol töltött idő túl hosszú és túl fájdalmas ahhoz, hogy haragudjak. Nem attól leszek erős, hanem attól, hogy meg tudok bocsátani. Nem csak neki, magamnak is. A hibám hatalmas, mint a Himalája, őt mégsem érdekli. Nem nyugszok, amíg büszke nem lesz rám.
És bár távol vagyunk, a szeretet összeköt minket és áthidal minden távolságot. Mert a húgom marad.