Emlékek

Csak egy ablak. Ennyi, ami a külvilágtól elválaszt. Egy ablakpárkány, ami a fűtött szobában kényelmet nyújt. Csak bámulok az átlátszó üvegen kifelé és gondolatok kusza sora kavarog a fejembe. Magamra húzok egy plédet és csak bámulom a fagyos időt odakint. A hópelyhek az ablakra és külső párkányra hullnak. Milyen különös. Tulajdonképpen olyan egyformának tűnnek, de ha jól megnézzük őket, mindegyik különbözik. Vannak szebbek, vannak egy kicsit csúnyábbak, de a maguk módján épp olyan tökéletesek, mint a többiek. Akárcsak az emberek. Egyformák vagyunk, mégis különbözőek, mégis tökéletesek a magunk módján. Vannak, akiktől az életünk jobb lesz. Előfordul olyan, akire egész életünkben hibaként gondolunk, hogy bárcsak ne ismertük volna meg. Az élet tele van hibákkal. Mégis, ha jól meggondoljuk, a hibák sorozata kihozhat valami jót.
Nem érzem magam tökéletesnek. Magam is egy hiba vagyok. Hibázok. Sokat. Elvesztek miatta embereket. Akikből később csak az emlék marad, és életem végégig rághatom magam azon, mi lett volna ha… Ha másképp mondom? Ha inkább nem mondom? Vagy ha kimondom? Nem tudom. Becsukódott az ajtó. Meg kell várnom, hogy kinyíljon az ablak. Így van ez nem? Egy ajtó becsukódik, egy ablak kinyílik helyette. Az utcán vidáman játszó gyerekek élvezik az első hót. A hógolyók csak úgy repkednek. A szánkók sebesen siklanak a kacagó gyerekekkel. Egy kislány csapódik egy félig kész hóemberbe. A körülötte lévők harsogva nevetnek, ami engem is mosolyra késztet pár pillanatra. Talán ki kéne mennem. Nem. Túl hideg van. A takaró és a meleg tea a kezemben tökéletesen megteszi. A húgom mellettem ugrál. Anyut nyúzza, hogy vigye ki szánkózni. „Emma már sötétedik” jön a meggyőző válasz, de ezúttal a sötétség félelme nem tántorítja el a testvérem. „Kérlek anyu, úgy szeretlek” A hízelgő kéréstől mindenkinek felolvadna a szíve, de a mai szánkózás elmarad. Ő életem értelme. Szebbé teszi a mindennapjaimat, már négy éve. Még mindig elevenen él bennem az emlék, mikor anyu először adta a kezembe. Mikor először fürdethettem, mikor először mondta ki a nevemet. Bármilyen nehéz egy napom, elég egy tiszta gyermeki mosoly tőle és már nincs semmi baj. Elég egy ölelés és néhány pillanatra én is úgy érzem, játék minden. Aztán visszacsöppenek az élet rideg valóságába. Ahol az emberek elszaladnak egymás mellett. Magukkal foglalkoznak és még néhány jó szavuk sincs a másikhoz. A takaróm csúszik. Lenézek és nevetve veszem észre a húgomat. Felhúzom magamhoz az ablakba és már ketten kuporgunk a pléd alatt. A csendességem rá is rá ragad és nézzük a hóesést. Elbűvölve nézi a hópelyheket. Néha az orrát is odadugja az üveghez, hogy jobban láthassa. Nagy kék szemei szinte ragyognak. Arcán hatalmas mosoly. Imádom nézni, mennyire gyermeki, mennyire ártatlan. Egy csöppség, akit még nem rontott el a világ. Számára minden érdekes és minden csodálatos. Ő az én ablakom.
- Szomorú vagy megint? – kíváncsian néz rám.
- Nem Emma, nem vagyok szomorú – tudom, hogy ez nem a megfelelő válasz. Ő csak kicsi, de nem buta.
- Ne szomorkodj. Majd én vigyázok rád – szentül hisz abban, amit mond. ÉS azt hiszem, részben igaza is van. A szeretet bármitől megvédhet. A szeretet vigyázhat ránk, és ha van kit szeretünk, vagy van ki szeret minket, már nem vagyunk magányosak.
- Tudom húgi – puszilom meg és elejtek egy mondatot, ami az én életemben is meghatározó volt – Nagyon szép vagy.
Eljött az ideje, hogy kiszálljak az ablakból. Magammal emelem őt is és ma felmentem édesanyámat az esti meseolvasás alól. Ágyba fektetem a család legkisebb tagját.
- Alexa? Vigyáz rám a nagyi? – kérdezi, és egy hatalmasat ásít.
- Mindig vigyáz ránk – suttogom és egy puszi után magára hagyom, hogy az álommanók utolérjék.
Most már csendesen emlékezhetek arra a személyre, aki mindennél többet jelentett nekem. Amire csak akkor jöttem már rá, mikor már nem ölelhettem többet magamhoz. Mikor már nem hallhattam többé azt a mondatot, amit soha, egyetlen ember sem fog úgy mondani, mint ő. Amit soha, senkinek nem fogok elhinni többé. Mindent megadnék azért, hogy még egyszer utoljára halljam tőle „olyan szép vagy kislányom” Egy pillanatra mintha végigsimítana a hajamon.
Mami, ugye vigyázol ránk?