Rám néz, és én máris elolvadok tőle. Hatalmas kék szemeivel
kíváncsian fürkész. A hangok ismerősek neki és mikor egy újabb ismerős hangot
hall, szélesen elmosolyodik. A hintaszékben ülök, a karomba tartom és ütemesen
hintázok előre és hátra. Nézem, ahogy egyre nagyobbakat pislog, és nem bírok
betelni a látványával. Nyújtózik egyet és kicsi pillái megadják magukat.
Lecsukódnak és egy szusszanás jelzi, bizony édes álmot alszik.
- Régóta vártunk kicsi lány – suttogom neki és egy puszit lehelek a homlokára.
Eszembe jut, tini lányként mennyire nem értettem, hogy képes annyi nő eldobni magától a legcsodálatosabb dolgot az életben, pusztán azért, mert nem akkor érkezett mikor kell. És végignéztem sok nőt, akik kínkeserves fájdalmakat éltek át, mert ő nekik nem adatott meg. Házasságok, amik a porba hulltak és házasságok, amik csak erősebbek lettek. Minden alkalommal, mikor egy hasonló helyzettel találkoztam, elmormoltam egy imát. „Istenem, add, hogy nekem ne kelljen átélnem ezt” Az évek teltek, az életem pedig kerekedni kezdett, abban a hitben, lassan én is átélhetem. De minden imám hiábavaló volt. Az idő telt én pedig egyre idegesebb lettem. „Ne görcsöljetek” „Majd jön, ha kell” a tanácsok nem nyugtattak minket.
Nem értettem, mit tettem, mit tettem, ami miatt szenvednem kell. Évek teltek el a semmibe. A boldogságban elfeledett képek tértek vissza a régmúltból, mikor az ilyen embereket sajnáltam és imádkoztam.
Egy kéz simul a vállamra és gyönyörű barna szemekbe nézek bele. Egy csókot kapok és az édesen szuszogó kincsünk is kap tőle egy puszit. A szívem túlcsordul a boldogságtól. Sosem gondoltam, hogy lehetek ennyire boldog valaha. Mindig azt mondják, minden csoda csak három napig tart. És én elhittem. De ez a csoda már 3 hónapja tart.
- Miért nem teszed bele az ágyába? – kérdezi lágyan és a szerelem, amivel a lányunkra néz, szinte tapintható. Az ágy felé nézek, ami a halványlila fal mellett áll, fehér baldachinnal. Az ajtón szivacsbetűk jelzik, ez a szoba bizony a kis Lia szobája.
- Tartom még egy kicsit – a szemem visszatér a lányomra és ismét csak nézem.
A kis csoda egy telefonhívás után csöppent a világunkba és ő kellett ahhoz, hogy végre teljesen kerek legyen minden. Úgy gondoltam, nem szép dolog csak úgy eldobni magunktól ezt a csodát, de most mégis örülünk, hogy valaki megtette és mi mondhatjuk azt, ez a kislány a mi lányunk. Mi fogunk mellette ülni, ha beteg lesz, mi fogjuk felemelni, ha elesik. Az első lépések, az első szavak, az első anyák napja és minden más első és sokadik alkalom nekünk fog szólni. Minket fog anyának és apának hívni és bizony mi leszünk a szigorú szülők akkor is, mikor majd évek múlva azt mondjuk „tízre bizony itthon vagy” Mi fogjuk kapni a „jaj, már anya” vagy éppen „jaj, már apa” megjegyzést. Nekünk kell átélni a tini kort vele, megvigasztalni az első szerelmi csalódás után, és nekünk kell sírva ülünk a templom első sorában mikor ő fehér ruhában örök hűséget fogad majd annak a férfinak, akivel az életét le akarja élni. Mennyi minden van előttünk. Milyen sok idő, mégis olyan kevés. Észre sem fogom venni és bizony minden eltelik. Megöregedett vénasszonyként fogom nézni majd, ahogy ő ringatózik a megöregedett hintaszékben karján az unokánkkal. Egy jóleső sóhaj szakad fel a tüdőmből, amitől az ölemben lévő kis tündérke összerezzenik. Ideje, hogy a saját kis ágyikójában aludjon, különben sosem fog a saját ágyában aludni. Óvatosan, hogy még véletlenül se keltsem fel, lefektetem. Betakarom és meggyőződök róla, hogy tovább alszik. Szívem szerint el sem mozdulnék mellőle. Még így sem, hogy a szemeim majd leragadnak. De életem legszebb munkája, hogy őhozzá fel kell kelnem éjjelente és hogy neki gondját kell viselnem. Egy új élet, aki számít rám, aki számít az édesapjára. Aki fényt hozott a sötétségbe. És akitől alig várom, hogy halhassam végre életem legszebb szavát, hogy ANYA.
- Régóta vártunk kicsi lány – suttogom neki és egy puszit lehelek a homlokára.
Eszembe jut, tini lányként mennyire nem értettem, hogy képes annyi nő eldobni magától a legcsodálatosabb dolgot az életben, pusztán azért, mert nem akkor érkezett mikor kell. És végignéztem sok nőt, akik kínkeserves fájdalmakat éltek át, mert ő nekik nem adatott meg. Házasságok, amik a porba hulltak és házasságok, amik csak erősebbek lettek. Minden alkalommal, mikor egy hasonló helyzettel találkoztam, elmormoltam egy imát. „Istenem, add, hogy nekem ne kelljen átélnem ezt” Az évek teltek, az életem pedig kerekedni kezdett, abban a hitben, lassan én is átélhetem. De minden imám hiábavaló volt. Az idő telt én pedig egyre idegesebb lettem. „Ne görcsöljetek” „Majd jön, ha kell” a tanácsok nem nyugtattak minket.
Nem értettem, mit tettem, mit tettem, ami miatt szenvednem kell. Évek teltek el a semmibe. A boldogságban elfeledett képek tértek vissza a régmúltból, mikor az ilyen embereket sajnáltam és imádkoztam.
Egy kéz simul a vállamra és gyönyörű barna szemekbe nézek bele. Egy csókot kapok és az édesen szuszogó kincsünk is kap tőle egy puszit. A szívem túlcsordul a boldogságtól. Sosem gondoltam, hogy lehetek ennyire boldog valaha. Mindig azt mondják, minden csoda csak három napig tart. És én elhittem. De ez a csoda már 3 hónapja tart.
- Miért nem teszed bele az ágyába? – kérdezi lágyan és a szerelem, amivel a lányunkra néz, szinte tapintható. Az ágy felé nézek, ami a halványlila fal mellett áll, fehér baldachinnal. Az ajtón szivacsbetűk jelzik, ez a szoba bizony a kis Lia szobája.
- Tartom még egy kicsit – a szemem visszatér a lányomra és ismét csak nézem.
A kis csoda egy telefonhívás után csöppent a világunkba és ő kellett ahhoz, hogy végre teljesen kerek legyen minden. Úgy gondoltam, nem szép dolog csak úgy eldobni magunktól ezt a csodát, de most mégis örülünk, hogy valaki megtette és mi mondhatjuk azt, ez a kislány a mi lányunk. Mi fogunk mellette ülni, ha beteg lesz, mi fogjuk felemelni, ha elesik. Az első lépések, az első szavak, az első anyák napja és minden más első és sokadik alkalom nekünk fog szólni. Minket fog anyának és apának hívni és bizony mi leszünk a szigorú szülők akkor is, mikor majd évek múlva azt mondjuk „tízre bizony itthon vagy” Mi fogjuk kapni a „jaj, már anya” vagy éppen „jaj, már apa” megjegyzést. Nekünk kell átélni a tini kort vele, megvigasztalni az első szerelmi csalódás után, és nekünk kell sírva ülünk a templom első sorában mikor ő fehér ruhában örök hűséget fogad majd annak a férfinak, akivel az életét le akarja élni. Mennyi minden van előttünk. Milyen sok idő, mégis olyan kevés. Észre sem fogom venni és bizony minden eltelik. Megöregedett vénasszonyként fogom nézni majd, ahogy ő ringatózik a megöregedett hintaszékben karján az unokánkkal. Egy jóleső sóhaj szakad fel a tüdőmből, amitől az ölemben lévő kis tündérke összerezzenik. Ideje, hogy a saját kis ágyikójában aludjon, különben sosem fog a saját ágyában aludni. Óvatosan, hogy még véletlenül se keltsem fel, lefektetem. Betakarom és meggyőződök róla, hogy tovább alszik. Szívem szerint el sem mozdulnék mellőle. Még így sem, hogy a szemeim majd leragadnak. De életem legszebb munkája, hogy őhozzá fel kell kelnem éjjelente és hogy neki gondját kell viselnem. Egy új élet, aki számít rám, aki számít az édesapjára. Aki fényt hozott a sötétségbe. És akitől alig várom, hogy halhassam végre életem legszebb szavát, hogy ANYA.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése