A szeretet ereje

Kedves olvasóim!

Üdvözöllek a bolgomon, már egy másik blogon, olvashatjátok írásaimat, amik egy sorozattal kacsolatosak, ezek azonban önállóak. Rövidebbek, hosszabbak. Remélem elnyeri tetszéseiteket. Rögtön nyitótörténetnek egy oylat hozok, amivel egy részt zártam le az életemben, de ugyanazzal a személlyel kezdtem meg az új részt is.
Neki ajánlanám ezt a történetet. Életem meghatározó része marad, mert a távolság a lényeg, hanem a szeretet.

 

 

 

***

 

 

 

Dermedten áll előttem és néz. Végre észrevett. Nem reagál, hitetlenkedve bámul. A másodpercek hosszúnak tűnnek. Talán túl hosszúnak. Gyerünk, mondj már valamit? Könyörgök hang nélkül. Kezdek elbizonytalanodni, talán rossz ötlet volt, talán nem kéne itt lennem. Lehet, hogy nem akarja, és ezzel elrontom a napját. Ez az ő napja. Visszanyelem a könnyeimet, pedig előtte sosem titkoltam őket.
- Istenem! – suttogásra futja csak tőle. A soha nem hallott mondat megijeszt. Ő sosem mond ilyet. Sosem venné a szájára őt. Megijedek, de aztán minden tovább száll azzal a lendülettel, amivel nekem csapódik. A lábamat hátrateszem, hogy megtámasszam magam és fogadom az ölelését. Azt az ölelést, ami még sosem volt ennyire szoros. Karjaim köré fonom, és csak ölelem, engedem, hogy néhány könnycsepp kifolyjon, de nem jön több. Nem tudom miért. Talán a gondolatok, amik szinte ordítanak elmémben. A megkönnyebbülés gondolatai. „Itt van” Itt vagyok” „ölel és én ölelem” „talán örül nekem” Az ölelés csak tart. Érzem, hogy remeg. Talán a visszafojtott érzelmek.  Remélem, nem én leszek, aki miatt sírni fog. Fájnának a könnyei. Túl sok fájdalmat okoztam neki. Túl sok fájdalom mindkettőnknek. Mégis itt vagyok. Ez az ő napja és nekem minden vágyam, hogy láthassam így. Ahogy van. Hogy osztozhassak vele és részese lehessek, ha többnek nem, csak ennek a napnak. Nemrég teljesen meggyőződve, összeomolva tettem a mindennapjaimat. A fájdalom a kétségbeesés és a bizonytalanság mindennaposak lettek. „Tegyem?” „Ne tegyem?” „Ő mit érez?” „Akarja még” „Mindig a húgom marad” Nem lett volna olyan nap, hogy a gondolatok ne furakodtak volna az elmémbe. Olvasás, írás, alvás, tanulás. Minden, ami eltereli a figyelmem, amitől eléggé kifáradtam, hogy ne tudjak gondolkodni.
Írt. Egyszer csak írt és én, mint egy jégverem úgy viselkedtem vele. A bűntudat és a fájdalom, viselkedésem, miatt ismét tüskék rózsaként ölel körül. Olyat tett, amit ritkán és én mégsem mondtam azt, amit a szívem kiabált. Akkor éjjel fogadtam meg, nem számít, ha bármikor is sérülök, de azt kell tennem, amit a szívem diktál. Semmi mást. Nem számít, hogy mit mond az agyam. Mit súg valami rosszindulatú hang, én mindig a szívem után fogok menni. A harc, amin átmentem, nem volt kicsi, de nem érdekelt. A szívem azt súgta, „tedd meg” „ott kell lenned”. Azt hittem sosem láthatom többé, nem lehetek többé a testvérem mellett, mégis itt vagyok. A szívem jót súgott. Nem bántam meg, hogy rá hallgattam. Az ár nagy volt, de minden megérte. A barátság, szorosabb, mint minden más. Nem hibázhatunk. Ezúttal nem. Nincsenek tüskék, a sebek gyógyulnak és nem mástól, csak a szeretet erejétől. Hisz azt mondta, mindig szeret. Szüksége van rám. A gondolat, hogy azt hittem nem kellek, téves volt.
Beszélgetünk és látom a tekintetében az érzéseit. Mikor lett ilyen érzékeny? Fáj neki. Nem harcoltam, pedig kellett volna. A távol töltött idő túl hosszú és túl fájdalmas ahhoz, hogy haragudjak. Nem attól leszek erős, hanem attól, hogy meg tudok bocsátani. Nem csak neki, magamnak is. A hibám hatalmas, mint a Himalája, őt mégsem érdekli. Nem nyugszok, amíg büszke nem lesz rám.
És bár távol vagyunk, a szeretet összeköt minket és áthidal minden távolságot. Mert a húgom marad.